Elolvasásához szükséges idő: 3:10 

Hétágra süt a nap és karácsony ellenére, még a hideg miatt sem kell összehúzni a kabátot magunkon. A tegnapi viharos szél és a mínuszok, már máshol tombolnak és így, a nap sugarai képesek egy kis melegséget csempészni az ember lelkének legbelső bugyraiba is. Így még talán a sorban állás is könnyebb… lenne, de hirtelen rákezd az eső.

A sor egyre csak növekszik és egy lusta kígyóhoz hasonlóan nyúlik egyre hosszabban, egyre távolabb a téren. Ahogy telik az idő és egyre közeledünk a sátor nyitásához, egyre jobban érzem úgy, hogy sokkal többen állnak a sorban, mint egy évvel ezelőtt, pedig akkor is ezer adag ételt osztottunk ki. Van, aki már 06:15-kor beállt a sorba. pedig csak 11:00-kor nyitunk ki.
Izgalom, fásultság, fáradtság, kíváncsiság és szerencsére – az eső ellenére -, azért némi mosoly is látható az arcokon.

Mitől is ne lenne fáradtság rajtuk, hiszen nagyon komoly távolságot kellett megtenni a Csepelig ahhoz, hogy egy tál meleg étel kerülhessen a karácsonyi asztalra. Igaz, nem a sajátjukra, de ez ma senkit sem zavar, ennél sokkal fontosabb, hogy lesz étel, lesz meleg étel a tányéron és a gyomorban és így mégiscsak szebb a karácsony is. Nincs autó, nincs tömegközlekedés, csak busz…lábbusz. Persze a szatyrokat, avíttas táskákat sem fogja senki cipelni. Itt nincs business jet és nincs hordár se aki segítene, hiszen ki hagyná, hogy életének megmaradt utolsó darabkáit másra bízza pláne manapság, amikor azonnal elszállítanák megsemmisíteni.

Van, aki a mellette állónak azt mondja: “Nekem már nincs karácsony…ez is egy olyan nap, mint többi. Csak múljon el, csak tudjam túlélni, csak legyen valami harapnivaló és legyen hol álomra hajtani a fejem!” Ez is egy cél. Sőt, van, akinek már ezek az igazi célok…ezek szerepelnek a karácsonyi kívánságlistán.

Már készen vagyunk és csak arra várunk, hogy megkapjuk a nyitásra a jelet és a hatalmasra növekedett kígyó elkezdjen bekúszni a fűtött sátorba, ahol egy kis karácsonyi hangulat is fogadja a betérőt, egy karácsonyfa, pár szem szaloncukor, kék girlandokkal díszített sátor és egy régi CD-s magnó jóvoltából. Látszik rajta, nem az első alkalommal szolgálja a karácsonyi „talpalávalót”.

Elindulok a sor mellett. Színes a kép, de ezek a színek nem élettel teliek. Fakók, mintha a festőnek nem lennének élénk színek a palettáján, vagy nem merne nyúlni csak a szürke árnyalataihoz és egy-egy kiugróan rikító szín is csak ezt az érzést erősíti. Pedig mégis nagyon színes a kép. Hajléktalan, többgyermekes család, anyukák a kisbabájukkal, fiatal fiú,aki az otthonmaradt testvéreiért is áll a sorban, rokkantak, betegek, egyre lejjebb csúszó értelmiségiek és ahogy én hívom őket, „mindenki nagymamái és nagypapái”. Milyenek is ők? Amikor látod, hogy ápolt, jól öltözött valaki, csak már évtizedek óta nem tud új ruhát venni magának és a ruhájával együtt a szemében sem látod már az élettel teli csillogó színeket…no és az ő hűtője is üres…de legalább neki még van hűtője… még van…

Elmerülök gondolataimban, miközben ellépek a sor mellett. Hirtelen a kordon mögül megfogják a karomat. Megtorpanok és visszafordulok. Egy idős bácsi kapaszkodik a kabátomba. Kérdőn tekintek rá, de látom, szemében nem agresszivitás, hanem valami furcsa izgalom csillog. Halkan megszólal:

  • Tessék mondani, mi lesz ma az ebéd?
  • Székelykáposzta kolbásszal, beigli, alma, gyümölcstea és pár szem szaloncukor.
  • Székelykáposzta??? (kérdezi felcsillanó szemmel)
  • Igen az.
  • És tessék mondani, tejföl is lesz hozzá? (és látom, egyre izgatottabb)
  • Azt sajnos nem tudom, de gondolom igen. Miért tetszik kérdezni?
  • Tudja, az a kedvencem és nekem ma van karácsony, mert ma tudok meleg ételt enni. És ha nem lesz tejföl – mert én úgy szeretem ám igazán – akkor tetszik tudni, még maradt 75 forintom és az éppen elég egy kis pohár tejfölre és akkor gyorsan megveszem belőle itt szemben a kisboltban…

Szerencsére volt tejföl…és neki megmaradt az utolsó 75 forintja. Ki tudja, mire lehet még elég… 75 forinton is múlhat a boldogság és az igazi karácsony.

Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire hálásnak kell lennem a jóistenhez, hogy nekem még van mit ennem és, hogy bár néha én is panaszkodom, nem vagyok elégedett sorsommal, de addig igazából nem lehet nagy bajunk, míg a sor másik oldalán állhatunk, és mi segíthetünk.

Boldog, békés, kegyelemmel és felemelkedéssel teljes karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek és azt, hogy ne felejtsd el, van akinek nem jut annyi a szereteből, a figyelemből és a meghitt pillanatokból mint nekünk!

Van aki a város külső kerületeinek parkjaiba, kiserdeibe húzódik a közterületfelügyelők és rendőrök és a zárka elől, még távolabb a segítségtől és próbálja túlélni a téli hónapokat (is). De azért, mert nem látjuk már őket, attól még léteznek, attól még nélkülöznek és még nekik is jól esik egy jó szó, egy mosoly és egy kis segítség.

Persze elfordíthatjuk fejünket, mondhatjuk mindenki saját dolga, vagy a maga sikerének kovácsa, de van akinek nem, hogy vas, de még üllő és kalapács sem jut és amig nem ismerjük történetüket, nem tudhatjuk ki, mi miatt került nehéz helyzetbe. Mert ahogy a mondás is tartja: “Sose ítélj meg egy könyvet a borítójáról!”

Ne feledkezzünk el embernek maradni az ünnepnapokon sem, mert majd akor fogunk igazán jól teljesíteni, ha a sor minden évben rövidül és végül már nem lesz szükség arra, hogy elmenjek ételt osztani a rászorulóknak. Addig azonban, még nagyon sok feladatunk van!

Békés, meghitt karácsonyi ünnepeket kívánok!