István kalandjairól, túráiról már sokan és sokat halhattatok. De ki is az a Csutka István, és hogyan teszi mérlegre önmagában a tapasztalatait, döntéseit, azt vele készült interjúnkból tudhatjátok meg.

 

Van olyan kimondatlan dolog, amit megbántál, hogy akkor, amikor megtehetted volna, nem mondtad ki?

 

Volt egy barátom. Nagyon jó barátok voltunk, de tönkrement, mert összetörte egy álmomat, amiért nagyon sokat dolgoztam. Csúnya vége lett, pedig nem is beszéltünk róla, nem mondtam neki soha, azt sem, hogy mennyire bánt, hogy ezt nem kellett volna, hiszen általam lett ő is részese annak a sikernek. Bezártam minden kis rést és töröltem az életemből. Azonban sokkal jobban szerettem annál, hogy egy tollvonással áthúzzak minden emléket, bár tényleg nagyon fájt, ami történt, de hiányoztak a régi közös pillanatok. Ott voltam a fia születésénél, együtt dolgoztunk, sokat tanultam tőle, felnéztem rá, példaképem volt. Ezek ellenére sem voltam képes megbocsátani, túllépni rajta.

 

Majd meghallottam, hogy nagyon beteg, daganatos betegsége van. Nem volt már meg a száma, hiszen addigra évek teltek el, az én régi telefonomat pedig ellopták egy óvatlan pillanatban Siófokon. Próbáltam megszerezni, de nem volt elég erős bennem az akarat. Ezzel is múltak a hetek, majd mégis felhívtam az akkori főnökét, hogy elkérjem a számát, de azt mondta, hogy már újra jól van. És bár megadta a számot, így mégsem hívtam fel.

Pedig nem volt jobban, csak egy-két hétig, én pedig nem hívtam fel, nem voltam ott, amikor talán segíthettem volna, amikor talán jól jött volna vagy jól esett volna a segítség. Nem, mert keményebb fejű voltam. Később derült csak ki, hogy ő is és ugyanúgy szenvedett attól, ami történt, de mégsem lépett évekig egyikőnk sem. A fene nagy egónk és hiúságunk…

Aztán már csak a hír érkezett, hogy elment. Nem tudom bántam-e úgy valaha bármit is, mint azt, hogy nem hívtam fel még életében, hogy nem voltam ott, nem mondtam neki, hogy le van szarva Manci, a sok éves barátságunk sokkal többet ér, álmodni pedig majd fogok újakat. Nem tettük meg időben és nem is tudjuk megtenni soha többet. Manci, ne haragudj érte, kérlek!

Nem akartam elkövetni ma is vagy a jövőben bármikor még egy ilyen hibát, mert túl nagy árat fizettem érte. A temetésén a feleségétől tudtam meg, hogy ugyanúgy érzett, mint én, de túlságosan egyformák, túl keményfejűek voltunk. Pedig ez nem vezet sehová.

Volt olyan az életedben, amikor megbántad, hogy kimondtad, amit gondoltál?

Astorgában az El Camino alatt történt a zarándokszálláson. Három ággyal odébb egy idősebb (azt hiszem, holland) házaspár cuccolt be. Pikk-pakk átrendezték a környéket. Például a szemetest egyből átvitték a hatalmas terem másik oldalára másokhoz, majd az ágyam mellé kezdték lepakolni a zsákjaikat. (Sosincs sok hely, általában mindenki az ágyán, közvetlenül mellette, alatta, támlán lógatva oldja meg ezeket a dolgokat, nem úgy, mint ők.) A történet szempontjából lényeges, hogy az ágyam az ablak alatt volt. Lassan belakták a teljes területet, ami még az ingerküszöböm alatt volt ugyan, de aztán, az ablakpárkányra helyezett cuccaimat rendre lelökdösték a földre. Nos, egy eléggé rendszerető ember vagyok, aki vigyáz a holmijaira, és igyekszem a másét is tiszteletben tartani. Ekkor már erőteljesebben néztem rá a férfire, mire kicsit kapcsolt és végre leállt a cuccom pakolásával.

 

Az igazi probléma lámpaoltás után kezdődött, miután elaludtunk. Gondolom, melegük volt és a kitakaródzás helyett úgy döntöttek, inkább rám nyitják az ablakot. Csak az emlékeztetés kedvéért írom le, hogy hány fok is szokott lenni reggelente, így éjszaka a nulla körül jár. Kövezzenek meg, hogy nem kívánok megfázni. Miután éreztem, hogy hideg van, felkeltem és becsuktam, de ő is felkelt újra, és megint rám nyitotta. Ezt játszottuk fél éjszaka. Én elhiszem, hogy a terem közepe felé nem úgy érződik a hideg, mint közvetlenül az ablak alatt, csak akkor cseréljünk ágyat, tőlem a jegesvödröt is az ágyába teheti, vagy a fejére húzhatja. Ne kelljen már usankában aludnom, mert neki melege van!

 

Reggel úgy ébredtem, hogy azt éreztem, nem bírok elindulni. Biztos ismerős másnak is az érzés, amikor az óra szundi gombját a végletekig koptatjuk az újbóli lenyomkodással. Edzés előtt fordul elő néha, hogy ezt érzem. Meleg van, hideg van, esik, fúj, hó van, reggel van, délután van, este van, itt fáj, ott fáj. Szóval ezer kifogás, hogy miért is ne induljak még el. Aztán csak összekapja magát az ember, nyeregbe pattan vagy futócsukát húz, és kint máris jobban érzi magát. Utána pedig boldogság tölti el, hogy mennyire jó volt és a lelkiismeret furdalás sem gyötri, hogy elsumákolta a napi penzumot.

Valahogy ilyen érzésekkel ébredtem és negyedórába telt, mire életet leheltem magamba. Elkezdtem szép komótosan csomagolni, mert ez a reggeli–ki–tud–hamarabb–kilőni verseny nem az én sportágam. Tolongás a már papír nélküli WC-nél (van ahol ötven emberre egy darab van), a konyhában, a lépcsőn, a cipőtárolónál, stb. Nem szeretem. Megvárom, amíg elmennek, nem zavarom őket és ők sem engem, nem leszek ettől ideges mindjárt ébredés után, aztán szépen elindulok.

Szóval miközben pakolgattam, odajön a néni és megkérdezte, beszélek-e angolul. Bevallom, már ahogy közeledett felállt a szőr a hátamon, de amikor nekem szegezte a kérdést majdnem azt válaszoltam, hogy „neked nem”, de nyeltem egyet és csak annyit nyögtem ki, hogy „kicsit” Hátha megúszom. De nem. Így folytatta: „nagyon udvariatlan, hogy éjszaka ír és ettől az emberek nem tudnak aludni!” Upsz… Tessék? Tőlem? Nem a horkolóktól, mászkálóktól, nyikorgóktól, stb. Tőlem. Aki az ágya zugában, maga felé fordítva a képernyőt és harmadára levéve a fényerőt, írok. Maximum az arcom világos, és ha felriad, azt hiszi, kísértek. Még a fejlámpámon is piros fényt használok, ha valami miatt szükséges, és idáig még egyetlen embert sem láttam, aki nem kizárólag a vakítóan fehérrel mászkált volna. Még azt is a markomban tartom és csak annyi fényt eresztek át rajta, ami minimálisan szükséges a megbotlások elkerülése érdekében. Erre tőlem nem tud aludni és én vagyok udvariatlan, amikor három ággyal arrébb feküdt? Miért nem fordul a másik oldalára, vagy megy szállodába és akkor nyitogathatja az ablakot is kedvére? Majdnem megkérdeztem, de végül a tíz helyett egyig sem számolva annyit fűztem csak hozzá, „Csak csukja be a szemét, úgy könnyebb.” Erre kiakadt és otthagyott, azt hittem, mindjárt jön a férj is, de azt hiszem elkönyvelték, hogy akkora tuskó vagyok, amelyet kivágni sem nagyon lehetne, így a második kör elmaradt.

Viszont nekem meg hihetetlen lelkiismeret-furdalásom lett azonnal, hogy miképpen lehetek én ekkora sültparaszt, hogy beszólok egy hetven körüli néninek? Lehet, hogy én abban a korban már nem is fogok élni, nemhogy Caminózni. Ki vagyok én, hogy beszóljak neki, aki lehet, sokkal nehezebben viseli a hónapja tartó megpróbáltatásokat, tömegszállásokat, hideget, meleg víz hiányát, távolságokat, fájdalmakat, mint én. Tönkre vágtam a saját reggelemet és a napomat is. Miért nem tudtam elszámolni legalább kettőig és elnézést kérni, mosolyogni és ennyi. De tudom, hogy akkor meg ezen túráztattam volna magamat egész nap. Hiszen ha valami udvariatlan volt, akkor az, hogy juszt is rám nyitották ezerszer az ablakot és az igazságérzetem ennél azért erősebb.

Ezen túráztatva magamat pakolgattam tovább, de egyre rosszabb kedvem lett. Ott pakoltak mellettem, de kerültük egymás tekintetét… Hihetetlen lelkiismeret furdalásom lett és a mai reggelen feladták a bocsánatkérés témakörből is a leckémet.

Amikor elindultam, odamentem hozzá és bocsánatot kértem, hogy nem akartam megbántani, és magammal vannak problémáim, kérem, ne haragudjon, legközelebb vigyázni fogok a tabletemmel. Annyira kedvesen fogadta megfogva a kezemet, és igazán hálás volt a szavaimért. Tudom, hogy mindkettőnk Caminóját tönkretettem volna, ha nem teszem meg. Nem csak a gesztus végett történt, hanem mert tényleg úgy éreztem, hogy minden ellenére én is hibáztam egy óriásit.

Előfordult már veled, hogy megbántál valamit, miután megtetted?

Megbíztam olyan „barátokban“, akikre számítottam, tényleg jó barátságban voltunk és így nyugodtan társultam az üzletükbe. Nagyon csúnyát átvertek és szinte mindenemet elveszítettem mialatt a Caminon voltam és így még reagálni sem tudtam rá. Nem volt egyszerű 47 évesen visszaállni a startvonalhoz és a mínuszból újrakezdeni…

És olyan cselekedet, amit sajnálsz, hogy nem tettél meg, pedig akkor ott, abban a pillanatban meg kellett volna?

Édesapám már kórházban feküdt, amikor úgy döntöttem becsempészem hozzá Fannust, a kutyánkat, mert nagyon szerette és mindig emlegette. Be is vittük édesanyámmal, de az autóban hagytuk az épület előtt, hogy előbb körbenézünk, majd a sporttáskába beviszem miután kistestű kutya volt, egy shi-tzu. Azonban ami a kórházban fogadott, teljesen felháborított, mert teljesen ellátatlanul találtuk édesapámat, aki akkor már nem volt jó állapotban eleve. Kénytelen voltam kiverni a balhét, mert se oxigént, se ételt, se segítséget, vagy tiszta ágyneműt nem kapott a Budakeszi Tüdőklinikán. A vita eltartott egy ideig és egy ismerős orvos segítségét kértem – aki egy másik osztályon dolgozott. Mire onnan visszatértem apuhoz, már bekötötték neki az oxigént és így már nem tudtam Fannit becsempészni hozzá. Soha többet nem volt már rá lehetőségem…