Gondolatok

A múlt egy darabja

on
August 15, 2020

Pénteken be kellett ugranom egy grafikai stúdióba, mely az egykoron nagynevű és hírű Csepel Vas- és Fémművek területén bérli telephelyét. Többször jártam már erre, de minden alkalommal, amikor áthaladok a gyár legendás kapuján felötlik bennem hová is lépek be és milyen is volt egykor ez a terület, ez a kapu.

83-tól a Csepeli Munkásotthonban volt a Budapest Táncegyüttes próbaterme és a HÉV-ről leszállva 3 éven át a reggeli balettóráimra ballagva nap, mint nap láthattam, ahogy a váltott műszakok után kifelé és befelé is özönlött a munkások áradata. Rengetegen voltak és bőrtáskáikkal kezükben, vagy vállukon lepték el műszakváltáskor az utcákat és a Tanácsház-teret. Élet volt a sarki közértben, az üzletsoron, a Csepel Áruházban és egy olyan külső szemlélőnek is, mint én érződött milyen élet lüktethet ebben a városnyi méretű gyárban, hol akkor még 40 000-en dolgoztak. Persze nem értek én hozzá milyen valós értéket képviselt amiket ott gyártottak (bár azért a teherautó, a bringagyár csak nem volt gagyi), de akik ott dolgoztak, ugyanolyan becsülettel végezték munkájukat, mint máshol, mások.

Atyai nagyapám már a háború alatt is itt dolgozott és emlékszem kissrácként, ahogy nagyival vártuk haza. Ő terítette az asztalt, nagyapám megjött, fáradtan letette a már emlegetett barna munkás bőrtáskát, kezet mosott és megéhezve leültek nagyival vacsorázni. Hihetetlen kézügyessége volt és bármit meg tudott javítani, de mint fémmel dolgozó és ahhoz igencsak értő embertől számomra a legfantasztikusabb az volt, amikor egy kilyukadt porcelán kávéscsészét fémmel foltozott be. No de akkor még olyan időket éltünk, amikor nem illet mindent kihajigálni azonnal, megbecsülték tárgyaikat is az emberek és voltak még igazi szakemberek, vagy ahogy akkor mondták „szakik”. Persze most is vannak, csak egyre kevesebben és rengeteg szakma halt már ki, hiszen már igazi susztert sem nagyon lehet találni, pedig de jó is volt a szomszéd utcánkba leszaladni az öreg suszter műhelyébe és a csirizszag között kicsit beszélgetni a világ nagy dolgairól, hiszen ezeknek a kis műhelyeknek ilyen szerepe is volt.

No de nem azért ragadtam billentyűt, hogy romantikázzak a múlt rendszer számomra néhány kellemes emlékén, hanem mert amikor pénteken áthajtottam a legendás főkapun újra elfogott az a hihetetlen szomorúság, ami a korábbi alkalmakkor is, amikor imádott nagyapám újra és újra eszembe jutott, hogy mennyire elszomorodna, ha ma látná egykori szeretett munkahelyét. Szomorú – sőt annál több – elkeserítő a látványa és ilyenkor jut eszembe, mekkora felelőssége van a rendszerváltozást követő időszak vezetőinek az ilyen hihetetlen értékek elherdálásában. Hiszen, ha csak mást nem nézünk, mint az ipartörténelmi értékét egy ilyen területnek, már az sem kevés. Kár, hogy nem volt szándék, hogy egy pécsi Zsolnay Gyár rekonstrukciója mértékű projekt itt is megvalósulhasson. Bár lehet, hogy volt, csak nem tudunk róla és ahogy szokott pénz nem volt persze hozzá, vagy épp a pusztítás a cél, hogy még olcsóbban lehessen majd megszerezni az értékes területet, de a lényeg ugyanaz, egy végletekig lepusztult, kátyúkkal teli romos terület, telis-tele eladó, kiadó csarnokokkal, irodákkal.

Egyik központi épületen fennen hirdetve, hogy „Zászlós Irodaház”, melyen szerintem még az előző rendszerből megmaradt zászlók lógnak… legalább is állapotuk nem azt mutatja, hogy az épület gazdáját érdekelné a rongyok halmaza a zászlórudakon. 2009-ben is jártam itt a Gastroyal tulajdonosával tárgyalni és egy orosz laktanyához illően hermetikusan lezárt területen lévő központjukban található berendezés láttán, távozásunkat követően azt mondtam kollégámnak, hogy „Szerintem ez ugyanúgy néz ki, mint anno, amikor a párttitkár kiment belőle.” Lepukkant piros plüss ülőgarnitúrával, csak a ház előtt parkoló luxusautók mutattak más képet…

Akkor még láttam olyan csarnokot, amelynek nyitott ajtaján betekintve ugyanúgy állt a hatalmas öntőüst és nyitva volt a kokilla ajtaja, mint az utolsó műszak végén lehetett. Most csak egy helyen volt nyitva a rozsdás kapu és bár ott éppen egy teherautóra pakoltak, de a falak, a daruk, minden ugyanúgy nézett ki, azaz a kormos, olajos falakkal, ósdi gépekkel acélgerendás galériákkal felszerelve.

Kár érte, szomorú látni egy ilyen, egykor energiával és valódi tűzzel teli, legendás gyárterület agóniáját, mely bár túlélt két világháborút, forradalmat, kommunizmust, rendszerváltást, a jövője bizonytalan. Bár most egy régi képet keresve a neten ráleltem egy cikkre mely arról szól, hogy szeretnék rendbe tenni…csak hát már majd 400 tulajdonosa van a területnek…könnyű lesz… hiszen láthatjuk, sokszor két fél között sincs egyetértés, így pedig hogy lesz 400 cég között… Reménykedjünk! Hiszen csak irigykedem a pécsi Zsolnay negyed miatt… annyira jó lenne egy hasonló itt is és mi mindent adhatna Csepelnek!

Találtam egy régi fotót a főkapu előtt a tömeggel és egy belső képet is a jelenlegi állapotról. A többi a saját felvételem.

És a múlt:

A Weiss Manfréd Művek területén 1892-től töltényhüvelyeket, majd 1910-ig főleg rézdobozokat, tányérokat, gyártottak. A II. világháború végéig főként hadiipari tevékenységet végző gyár jelentős része 1944-ben romba dőlt. Az üzemet 1946 végén, más forrás szerint 1948-ban államosították, a neve WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalat lett. 1947-ben a gyár termelésének 90 százaléka háborús jóvátétel volt. 1950 és 1956 között a neve Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek lett, majd 1956-tól Csepel Vas- és Fémművek. Az erőltetett iparosítás éveiben a szerszámgépek termelése egyre növekedett, azonban 1954-ben változott az iparpolitika és a termelés visszaesett. A következő évtizedekben újra növekedett a KGST-együttműködés és a jelentős nyugati export következtében. Az 1970-es évektől a termelés csaknem fele nyugati export volt!!!

A több mint 40 ezer embert foglalkoztató vállalatot 15 utódcég követte, amelyek termelése 1990-től visszaesett. Az 1994-es privatizáció során mintegy 270 tulajdonos és bérlő között osztották fel a területet. Jelenleg mintegy 400 tulajdonos lett a 270-ből és 600 vállalkozás működik a területen, a dolgozók száma pedig eléri a 10 ezer főt.

TAGS
RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Camino Steve
Budapest, Magyarország

Szia! Csutka Istvánnak hívnak, de a világ különböző túraösvényein a Camino Steve név ragadt rám. Thru hiker (hosszú távú túrázó), blogger és „mesélő“ vagyok. Fedezd fel velem a világot és inspiráló történetek, fotók, hasznos túra tippek és tesztek várnak rád! Megmutatom neked, miképpen tudsz harmóniában élni a természettel és miért fontos, hogy közben meghallgassuk mások történeteit is! #ilovehiking

Legújabb cikkeim