Abban az időben amikor mi születtünk, még nem volt kismama szoba, vagy apás szülés és a kispapák a szülőszoba előtt rághatták tövig a körmüket. Az én édesapám pláne, miután tíz hónapra születtem és azt mondták, nem fogok élve megszületni és hiába indították meg a szülést, továbbra sem történt semmi, így végül hazaküldték szüleimet.

Amikor én születtem, még nem volt mobiltelefon, sőt telefon is alig és taxiból sem rohangált ennyi Budapest utcáin. Azonban kátyú, akkor is volt elég – valahogy ez nem változott az elmúlt fél évszázad alatt sem – és végül, miután nagy nehezen találtak egy autót, hogy hazavigye őket, az egyik kátyúba huppanó Warsava taxinak köszönhetően indultam el, hogy előbújjak erre a világra.

Családom ugyan kitörő örömmel fogadott, de szüleim kicsit aggódtak, mert nővérem ellenvetés nélkül, kizárólag csak kislány testvért várt és így amikor hazaértek velem és ő rohant a “hugihoz”, anyuék azt mondták neki, hogy nagyon szerettek volna egy kislányt hazahozni neki, de annyira csúnyák voltak, hogy inkább a legszebb kisfiút választották. Így nővérem megnyugodott és mindenkinek fennhangon mesélte is érkezésem okát. 

Aztán pár hónap múlva egy kiemelkedő üzleti lehetőséget is meglátott bennem és megpróbált inkább 10 forintért eladni. Sosem bántott ez a tudat, hiszen 1966-ban 10 forint még nagyon sokat ért ám, így később megértettem, hogy valószínűleg inkább értékesnek tartott.

Azokban az esztendőkben nem csak akkor születtél meg hivatalosan, ha szüleid ezt kiposztolták a közösségi oldalakon és az okostelefonok és selfiek helyett a Mosoly Albumhoz járt mindenki gyermekfotókat készíttetni és a fotók az erszényekben, vagy személyi igazolványokban lapultak. Akkoriban még Erika, Márta, Ildikó, Andrea, Éva, Gabriella néven nevezhettük lány osztálytársainkat, nem pedig Egres, Makaréna, Hürrem, Lilibet, Dezideráta,  vagy Psziché néven, míg a fiúkat is Attila, István, Béla, Zoltán, Ede, László néven, nem pedig Bájron, Dárkó, Csikó, Melba, Lukréciusz, Nurszultán, Őze, Csemen, vagy pedig Lior néven (2020-ban már választható új keresztnevek).

A személyi igazolvány még bordó könyvecske volt, amelyben a foglalkozásunk is szerepelt és mindenki rosszalva tekintet arra a személyre, akiében az szerepelt, hogy KMK, azaz közveszélyes munkakerülő. Munka után szüleim még szemináriumokra jártak, ahol a munkásosztály kommunista szemléletét próbálták nem sok sikerrel pallérozni és fogalmuk sem volt arról, hogy egyszer majd a nagyfőnök agymenéseit már online tantermekben, vagy LIVE facebook közvetítéseken is meghallgathatják.

Annak idején még “mindenkinek” volt munkája és arra tekintettünk csodabogárként, aki nem onnan ment nyugdíjba, ahol elkezdte a pályafutását. Tudtuk mi a SZOT, az SZTK, az OTI, az MGTSZ, a Tanács és persze a Hazafias Népfront és ismertük a 100%-os munkateljesítmény 500 %-át és az 5 éves Tervet is. Volt brigád, brigádvezető és brigádnapló és benne beragasztott fel sem használt színházjegyek, hogy tudassák a pártitkárokkal, a munkások a szellemi képzésükre is nagy hangsúlyt fektetnek.

Akkoriban még Libero nélkül is fel tudtunk nőni és az akkor még fennálló Csehszlovákiából kaptuk a Tetra pelenkákat, amelyeket hatalmas piros lábosban főzött ki anyukám minden egyes nap. Még nem tabletről szól az esti mese, hanem édesapám olvasott, vagy diafilmeket vetített nekünk.

Ahogy nőttem, úgy nőtt a szőke, göndör hajam is, így aztán hamar rám ragadt a Szőke Ördög becenév, pedig nem voltam rossz gyerek, de azért benne voltam a csínyekbe. Szüleim – főként édesanyám – örömére hazahordtam minden létező állatot a macskán, kutyán, békán, papagájon, gyíkon és csontkukacon keresztül a tíz centis hernyóig. Mondjuk amikor észrevettem, hogy kinyílt a doboza, eltűnt és hiába kerestük, akkor azért egy héten át igen nehezen tudtam esténként elaludni.

Igazi belvárosi srác voltam, aki imádta a hetedik kerületi, a háborúból még megmaradt golyónyomokkal díszített kétemeletes bérházuk udvarára betérő tangóharmonikás melódiáit hallgatni és a gangos ház folyosójáról dobálta le az Esti Hírlapba csomagolt filléreket neki, vagy a kíntornásnak. Aki a szüleink és nagyszüleink által még óvóhelynek használt pincékben bújócskázott és kutatott háborús kincsek után és akinek segíteni kellett az édesapjának a szenet felhozni onnan, hogy be tudjon fűteni a vaskályhába. Ismertem még a szombat reggelenként a poroló felől felszálló ütemes zaj forrását és még minden lakó ismerte egymást és köszöntek is egymásnak. A trendi még a hengerelt minta volt a bárlakások lakások falán és csak évtizedek múlva taszította le a trónról a pálmafás és hegycsúcsos poszterek kora. Azonban a gyerekszobák falait a Képes Sport közepén található, neves sportolók fotói és a Bravo-, és az IPM Magazinokból kivágott popsztárok fotói díszítették.

Fehér néni volt a szigorú házmester, Kulcsár bácsi, az egykori nyilas keretlegény hangosan üdvözölte a második emeleten vele szemben élő izraelita Wiener bácsit (aki különben épp neki köszönhette, hogy túlélték a háborút) és akit zsidó vallása ellenére különben feljelentettek rasszizmusért, mert a papagája azt kiabálta a gangon, hogy “Büdös zsidó, büdös zsidó.” És aki azt mondta erre, hogy “Nekem már hagy lehessen ezt mondatnom magamnak!”

Indiánost és cowboyost játszottunk az udvaron és a fűrészbakokat alakítottuk át a lovainknak és minden bandatag nagymamája sütött, vagy főzött nekünk ezt-azt, nehogy éhen haljanak a szövetség utcai Vadnyugat hősei.  Amikor szüleink, hogy végre színházba mehessenek, a nagyszülőkre bíztak minket, rögtön olyan párnacsatákba kezdtünk, hogy csak úgy szállt a toll. Volt gombfoci a Fradi játékos sorával, Gazdálkodj okosan, de órákat tudtunk játszani a kartonhengerekkel, amelyekre a számológépszalagok voltak feltekerve. Várakat és minden mást is építettünk belőle, pedig még akkoriban még nem is hallottunk a Lego-ról.

Akkor még nem kellett rács az ajtókra és ablakokra, a kaputelefont pedig hallomásból sem ismertük és senkinek sem jutott eszébe, hogy ha felújítja a lakását, akkor a többi lakáshoz képest teljesen más formájú nyílászárói legyenek, a lakása előtti fal színét is megváltoztassa, vagy hogy kitulajdonítsa az udvar egyes részeit.

Még létezett szenes és jeges és az utcákban még sorakoztak a mesteremberek boltjai és műhelyei, akik nem csak hivatásként értették szakmájukat, hanem szerettek is mindenkivel beszélgetni és a mi social médiáink és pszichológusaink is ők voltak. Volt még esernyő-, zippzár- és táskajavító, cipész, szemfelszedő és paplanos is, no és a trafikok, ahol a kakasos nyalóka, a színészeinkről készült fekete-fehér fotók, a szagos radír és a műanyag katonák voltak az igazi kincsek. Akkoriban likeok helyett Matchboxokat és naptárakat gyűjtögettünk és nagy menő voltál, ha volt egy lemosható naptárad, mert az ért a legtöbbet.  Az akkori Nintendo és X-Box a tiki-taki és a yoyo volt, illetve a patronos rakéta, vagy a csúzlival magasba lőhető ejtőernyős, akit a második emeletről lőttünk fel, hogy még tovább nézhessük, ahogy a kinyílt ejtőernyőjével alászáll.

A Barát utca sarkán álló egykori cukrászda volt az élő Facebook, ahol mindenki összefutott és így okostelefon nélkül is mindenki tudott mindent egymásról. Sőt, fejből fújtuk mindenki telefonszámait is. Feri bácsi a legendás cukrász személyesen szolgálta ki a reggeli törzsvendégeket, Gallai tanár urat, a rejtvényfejtő bajnokot, a már említett Kulcsár bácsit, akitől mindig kaptam tuturutut, azaz csővé tekert karamellizált ostyát, Gyurit a mindig csirizszagú bőröst és persze édesanyámat is. Amikor kaptam egy sima tölcsért – hiszen annak idején még édes tölcsér sem létezett -, bele egy gombóc tejszínhabot, az a nap nekem már maga volt a mennyország, pláne, hogy azt éreztem, hogy a felnőttek bevettek a csapatba miközben megtárgyalták az élet nagy dolgait. Azután együtt sétáltunk anyuval a Köztársaság téren át az oviig, vagy később a Rákóczi út zebrájáig, ahonnan ő ment a munkahelyére én pedig a suliba. Akkoriban még volt tél is, és olyankor szánkón húzott az óvodába, majd este haza.

Sokszor volt azonban, amikor ovi helyett apuval döcögtünk a Keleti-pályaudvartól a 20-as busszal Újpestre, ahol akkoriban egy általános iskolában tanított. Tele volt az akkor még sci-fi filmekből sem ismert légkondicionáló nélküli farmotoros Ikarus busz az akkori divatnak megfelelő nylon inges és blúzos gyári munkásokkal. A férfiaknak a bőr, csatos munkástáska mellett, a pomádés haj és szinte a hónaljban barna vékony bőrövvel meghúzott vászonnadrág dukált, míg a hölgyek a kontykoronáikkal és a miniszoknyáikban villogtak. Akkor a kalauz még az intelligensebb fajtából került ki, egyedül is volt tekintélye és a busz hátsó ajtaja mellett fenntartott helyén ülve kezelte a jegyeket és bérleteket.

Mindig a piacon vágtunk át a suli felé, ahol megállás nélkül köszöntek apucinak, hol egy lángost, hol egy kis epret nyomva a markomba, miközben lehurrogták azokat a vásárlókat, akik mertek egy szót is szólni, hogy miért nem őket szolgálják ki előbb. Akkoriban még volt tisztelete és tekintélye egy pedagógusnak és sohasem felejtem el, ahogy az egyik kofa rákiáltott az egyik ilyen sorban állóra, hogy “Hallgasson, mert nem a maga hülye fiát tanítja a tanár úr, hanem az enyémet!”

Poros udvarok, kemény matracok, kötél- és rúdmászás, a barna bőr medicinlabdák és homokzsákok és az a jellegzetes gyermekizzadtság szag ami belengte a termet. A szertár volt az irodája és amikor elfáradtam, az egymásra hordott lószőr matracokon aludtam egy nagyot, majd katonákat készített friss, ropogós héjú, még nem adalékanyagokból készült  fehérkenyérből és kolbászból, vagy szalonnából. Nem számolgattuk még a kalóriákat, nem volt szitokszó a fehérliszt és a cukor, de nem is volt vegán, vega és paleo táplálkozás, mint ahogy ennyi elhízott ember sem. Nem volt még aktivitásmérő, vagy okosóra a csuklónkon, pulzusmérő a mellkasunkon és watt-mérő a futócipőnkön, vagy a bringa pedálunkon, de mégis tudott fejlődni a teljesítményünk és a leégetett kalóriák mennyiségét is az mutatta legpontosabban, hogy edzés után a Hungária Szálló cukrászdájában, a mélytényérba!!! 20-25, vagy 30  gombóc fagyit kértünk.

Édesapám magával vitt az atlétikai válogatott edzőtáboraiba és hazai versenyeire is és örök élmény maradt, hogy szinte szó szerint a világcsúcstartó gerelyhajítónk, Paragi Ferenc nyakában nőhettem fel és ott lehettem, amikor egy télen, kívülről bedobott egy hógolyót a Népstadion gyepére. A Stadionszálló “rókalyukában laktunk Németh Pali bácsival a legendás kalapácsvető edzővel együtt és életem meghatározó élménye lett, amikor egy időben volt az edzőtábor az MTK akkori legendás focicsapatával. Borsó, Brünyi, Koritár és és Mezei György kapitány, illetve a bírókkal Palotai Károllyal, sőt a Mágussal, Verebes Józseffel.

A szocreál étteremben álltunk sorba a vacsoraosztásra várva a háromszög alakú aluminium tálcáinkkal. Ahogy megláttam, hogy Túró Rudi lesz a desszert, felkiáltottam: “Apuci, nézd Túró Rudi!” A pont előttem álló Borsó János, a csapat kapitánya és sztár középpályása megfordult, rám nézett és azt kérdezte: “Öcsi, szereted a Túró Rudit?” Megilletődve néztem rá és halkan válaszoltam: “Igen, nagyon.” Erre ő a tálcájáról áttette az enyémre. Megszólalni sem tudtam, csak csillogó szemmel vigyorogtam rá, mint a tejbe tök. De az igazi vigyor csak ekkor kezdődött és a fülem széléig meg sem állt, mert erre az egész csapat megfordult és mindegyik játékos letette a tálcámra a Túró Rudiját és én végül ott álltam az étterem közepén egy életre lefizetve a hatalmas halom Rudi által. S bár a focit a mai napig nem szeretem, de örökre hűséges rajongója lettem az MTK-nak.

Miután még létezett a kommunista szombat és a szombati munkanap intézménye, így vasárnap apucival és nővéremmel belevetettük magunkat a Budai-hegység erdeibe, amely hangos volt a sok kirándulótól. Még Úttörő vasút járt a Szépjuhásznénál és elég volt energia visszatöltéshez egy sima, mezei vajas-, vagy zsíros kenyér is. Édesanyáink pedig tudták, ilyenkor kell ebédre spenótot, vagy karalábéfőzeléket főzni, mert olyan éhesek lettünk, hogy még a vasszeget is megettük volna.

Nem nagyon tudtunk válogatni, mert nem nagyon volt miből és ha az oviban valamelyik csoporttársam felsírt ebéd közben, hogy “Óvó néni én nem szeretem a husit.”, “Óvó néni én nem szeretem a tejbegrízt.”, már vettem is el előlük és mire bárki észbe kaphatott volna, én már el is tüntettem a bendőmben.

Még volt üveges tej és joghurt és a Párizsi meg a Bácskai volt a legjobb kaja a világon. Szerettük a serclit és a Hitler-szalonnát (ahogy nagyszüleim hívták), vagy Gépzsírt (ahogy mi hívtuk), azaz a tömbösített gyümölcslekvárt és az volt a legmenőbb a suliban, akit befizettek tízóraira és egy kiflit és egy iskola tejet kaphatott. Képesek voltunk órákat sorban állni egy pár banánért, vagy narancsért, amelyeket szinte kizárólag csak karácsony táján lehetett vásárolni.

Amikor gyerek voltam, még szinte csak Trabantok, Wartburgok, Skodák, Moszkvicsok, Zaporozsecek, Kis Polskik és Zsigulik, majd Ladák jártak az utakon. Akkoriban még tudtunk előre tervezni, hiszen több mint tíz évet is várhattunk a Merkúrnál egy-egy gépkocsira. Az a tény viszont, hogy sohasem volt autónk, azonban nem gátolt meg már három évesen sem abban, hogy szüleimet szénné égessem, amikor édesapám egyik válogatott atlétájának édesapja kedvesen felajánlotta, hogy a zsír új Trabantjával hazahoz minket a tatai edzőtáborból. Azonban én nem csak kikértem magamnak, hogy egy ilyen ócska Trabantba nem vagyok hajlandó beülni, hanem a Tatától Budapestig vezető út alatt is be nem állt a szám, hogy ki akarok szállni, mert a Trabant az egy ócskavas. Szegény édesanyám és édesapám pedig nem győztek sűrű bocsánatot kérni miattam.

Emlékszem hogy mindenki az akkori BNV – mai Hungexpo – melletti Autópiacra járt és igazi közösségi élmény volt, a pestiek találkozóhelye, ahol a korrekt eladótól, a dörzsölt dealerekig mindenki fellelhető volt. Imádtam nézni a különböző embertípusokat és sóvárogni az autók után. Néztem, ahogy a tömeg nagy része szotyizott a vásárlóra várakozás közben és ha nem nézték ki belőled, hogy van elegendő pénzed az autóra, még csak nem is válaszoltak a kérdésedre. De szombatonként sokak mentek haza boldogan a pénzükkel, vagy az “új” autóikkal. Persze akkor még nem léteztek gyári extrák és mindenki az autósboltokban vásárolta meg azokat a kiegészítőket, amelyekkel legalább kinézetre agyontuningolták egy igazi “versenyautóra” hajazó Kisfityójukat. 

Akkor a lengyelek, még lakókocsit is kötöttek mögé, s úgy járták be a világot, de útközben megálltak Gyálon, hogy a lengyel piacon minden létező alkatrészt eladjanak az autókhoz, vagy a Romet kismotorokhoz. Szó szerint minden eladó volt és akár az autójukról is leszerelték, ha ügyesen tudtál alkudozni.

Hétvégente megelevenedtek a csöndes utcák és nagyapák, apák és fiaik özönlötték el azokat vödrökkel és szivacsokkal felszerelkezve, hogy aztán büszkén csodálhassa mindenki a csillogó verdájukat. Voltak, akik rögtönzött autószerelő műhelyeket állítottak fel az utcákon és hullámpapíron alájuk feküdve szerelték legféltettebb státusszimbólumaikat. Persze anno még szinte bárki meg tudott szerelni egy autót és nem csak a sárgával jelölt egy-két dologhoz nyúlhatott a jármű tulajdonosa. Ismertük a trükköket, hogy pl. egy esernyővel, miképpen lehet beindítani egy Kis Polskit, ha elszakad az indítóhuzal, vagy akár saját magunk, egyedül is be tudtuk tolni.

Még volt a Mercedesek motorháztetőin csillag és le is törték azokat, hogy nyakláncra fűzhessék őket, mint ahogy a “dögcédula” is azt jelentette “kemény” csávó az, akinek nyakában lóg és a diszkókban a slusszkulcsot pörgették a srácok, ha mutogatni akarták a lányoknak, hogy nekik egy Moszkvicsuk van ám, nem pedig egy Zaporozsec.

Szinte minden sarkon állt egy mozi. A Tisza, Honvéd, Bányász, Híradó,  Gorkij, Bástya, Nap, Szikra, Bethlen, Filmmúzeum, Zrínyi, Csokonai, Vörös Csillag, Május 1., csak, hogy a legközelebbiket említsem és ott ültünk a faszékes nézőtér pár forintos első sorában, hogy többször is megnézzük a Bob herceget, a Vadnyugat hőskorát, az Ezüst-tó kincsét, vagy az összes Gojko Mitic filmet. Akkor még voltak páholyok is és a mozikban a magyar színészek portréi lógtak a falakon. Voltak kétfelvonásos filmek is, amelyekre az utcáról lógtunk be a szünetben, amikor kijöttek dohányozni a nézők. Még nem volt Led Tv és festett vásznak hirdették a moziműsorokat.

Büszkék voltunk, hogy kisdobosok, majd úttörők lehettünk és az volt a legbüszkébb, akinek egy katona, vagy egy rendőr kötötte fel nyakába a kendőt. Boldogok voltunk, amikor elsőként érdemelhettük ki a ceruza helyett a tollat és irigyeltük, akinek már patronos töltőtolla volt. Annak idején édesapám hegyezte ki szépen a ceruzáimat, de nem voltunk gazdag család, így amikor már csak akkora volt mint a kisujjam, még akkor is azt kellett magammal vigyem. Mindenki előtt megszégyenítve vették el ezeket tőlem és dobták ki az iskola ablakán, de már akkor is reakciós voltam és a szünetekben lementem, megkerestem, összeszedtem, majd a tolltartómba visszatettem őket.

Azt hordtuk, amit szüleink ránk adtak. Nem volt nagy divatozás, testvérünk kinőtt iskolatáskáját, vagy ruháit kaptuk meg, néha akkor is, ha speciel nővérünk volt és a farsangi jelmezversenyen sem a kölcsönzőkből, vagy az áruházakból vásároltunk jelmezek, hanem a családi kreativitásunk döntött. Még szerencsére nem a susogó jogging volt a “menő”, hanem csak az egyenkék mackónadrág.

Párszor behívatta édesapámat az osztályfőnököm, mert anno még komoly bűnnek számított, hogy a szünetben fenéken csúszkáltam a katedrától a tanterem ajtajáig és ekkor történt, hogy édesapám egy életre elvágta magát nála, mert azt mondta neki: “Nem baj tanárnő, majd veszünk neki egy másikat.”. Viszont amikor a napköziben az unalmas, mindennapi uzsonnánkat, a Mackó kockasajtot levittük az udvarra, majd golyót formáztunk belőle és feldobtuk az iskola falára, csak intőt kaptunk. De miután szépen rászívta magát a vakolatra és nem jött le onnan évekig, így lázadásunk szimbólumává vált.

Persze a zsiványság előfordult máskor is. Például, amikor az iskola negyedik emeleti mellékhelyiségéből kidobtuk az akkor még lapra hajtogatott WC papírt, amely pont akkor szállt el szép hosszú kígyóként az iskola előtt, amikor az igazgatónő kilépett az irodája ajtaján. Hogy is érthetné ezeket a csodaszép  pillanatokat az, aki csak a gurigás papírt ismeri és el sem tudja képzelni, hogy a miénk miért nem zuhant le azonnal.

Akkoriban még volt MÉH és gyűjtöttük a papírt, hogy legyen zsebpénzünk. Volt még Zánkán és Esztergomban is úttörőtábor és már akkor sem szerettem ezeket a kötelező programokat, mint ahogy azt sem, hogy az Orosz nyelvmestert is kötelező volt megvásárolnunk. Azonban kitartóan gyűjtögettem a takarékbélyegeket és az elismerésként kapott vörös csillagokat is, hogy az ünnepségeken kitűzhessem az úttörőingemre. Annyira vágytam arra, hogy hazaküldjenek a zánkai táborból, hogy egy barátommal, az úttörőtábor összes gyermekének elsóztam az ivólevét, miután mi terítettünk az ebédre, de nem küldtek haza. Így taktikát váltottam és a házak előtt folyó patakban építettem gátat, mert szerettem a szoba erkélyéről hallgatni ahogy csobog, de mindig szétrombolták, mert sok gyerek bepisilt a csobogástól. Ám titokban újjáépítettem és áhítattal, vigyorogva hallgattam kora reggel az erkélyről, míg a nevelők a pisis lepedőket gyűjtögették.

Akkoriban a Pajtás újság volt a sláger, benne Piff, Rahan és Doktor Justice, akit mis csak Doktor Justicénak hívtunk. Édesapámnak járt a Füles, benne a klassz képregényekkel és abban a kiváltságos helyzetben lehettem, hogy édesanyám előfizetett nekem a ma már arany áron kapható Mozaik magazinra, ami Dig, Dag és Digedag, majd Abrax, Babrax és Kalifax izgalmas kalandjait mesélte el képregényben.

Azokban az években csak egyetlen egy televízió adó volt és televízió készüléke sem volt mindenkinek. Így az akkor még csak fekete-fehér adást sugárzó Duna televíziónk nálunk is értékes bútordarabként állt a nagyszoba komódján, ahogy kell és illett, fehér csipketerítővel letakarva.

Akkor még csak egyetlen egy adó volt és a Négy páncélos és a kutya volt a mai Barátok köztünk és az akkor még egybecsavarozott padsorainkat alakítottuk át T-34-es tankokká. Mindenki nézte a Gyökereket, az Alfa holdbázist, a Mézga családot, vagy Pirx kalandjait a repülő kávéfőzőjével és mindenki családtagnak tartotta az akkori bemondókat Varga Józsefet, P. Szabó Józsefet, Takács Marikát, Kudlik Júliát és Tamási Esztert. Azokban az esztendőkben még ők voltak az influenszerek és nem a luxusfeleségek, a dubajozók és a herevasaltak. Esténként még a régi Tv macit néztük és a bemondók meséltek, majd később már Rémusz bácsi meséi jöttek, vagy édesapám olvasott kalandregényeket, miközben az emeletes ágyunkban bebújtunk a paplan alá. Vágytunk Lolka és Bolka kalandjaira, vagy a Varázsceruzára és rajongásig szerettük Rumcájsz, Mekk Elek, a Kockásfülű nyúl, a Vizipók és Süsü a sárkány történeteit, mint ahogy a Keménykalap és krumpliorr, az Öreg bánya titka, a Hahó Öcsi, az Utánam srácok, a Pocok az ördögmotoros, vagy a Csutak a mikrofon előtt ifjúsági filmeket is. Mondjuk nálam a csúcs a Le a cipővel volt és mindig is vágytam egy ilyen izgalmas, vízparti nyári kalandra.

Akkoriban még szinte mindenkinek járt a Tv újság és heti program volt a kinézett műsorok bekarikázása. Kötelezően nézte egy ország a jégtánc versenyeket a Regőczy-Sallai páros miatt és élénken emlékszem, amikor Vitray Tamás száját elhagyta a mára klasszikussá érett mondat: “Tavaly óta, hogy megnőtt ez a kis Pötch.”. Karácsonykor két napra a Tv elé költözött a család, mert annyi jó műsor volt. Ilyenkor mindig volt Tarzan és valamelyik Karl May  film is Pierre Briece és Lex Barker főszereplésével. Nem rohant senki, sokat voltunk együtt, még volt idő a társasjátékokra és egymásra és senki sem a telefonján scrollozva tudta meg, hogy mi történik családtagjaival és nem kellett ahhoz posztolnunk a karácsonyi menüt sem, hogy tudjuk, ma van Szenteste.

Hétvégente a világot még nem Bruce Willis, vagy Vin Diesel, hanem Jean Marais, vagy Alain Delon mentette meg. Jött a Szombat esti filmkoktél, benne Árkus József Parabola című zseniális humorbombáival, Benny Hillel és a Gálvölgyi, vagy Tahi Tóth paródiákkal és persze a szilveszteri tévéműsorok, ahol Hofi és a legnagyobb színészeink szórakoztatták a nagyérdeműt. Még minden esztendőben népünnepély volt a teltházas SZÚR, azaz a színész-újságíró rangadó és a lelátók egy atlétikaversenyen is megteltek és kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra is, amikor elérkezett végre a színes műsorsugárzás – elsőként a Híradó műsorával – és mindenki ugyanúgy a fekete-fehér televízióját nézve ünnepelte ezt a történelmi pillanatot.

A déli harangszótól zengett a bérház, majd jött a “Ki nyer ma? Játék és muzsika 10 percben. Aki kérdez Czigány György, aki válaszol…” . Nagymamám simán megnyerte volna minden nap, ha legalább egyszer is benevez. Sohasem értettem, hogy anno miért és most miért nem hallgat annyi ember komolyzenét és honnan volt az a hihetetlen ismerete az embereknek és ez hová tűnt?

Hallgattuk Szepesi György zseniális fociközvetítéseit, amelyek köszönő viszonyban sem voltak a televízióban látottakkal, de élményben ezerszer többet adtak, mint a valóság. Rajongtunk Szilágyi János “Halló itt vagyok” című rádió- és Rózsa György “Kapcsoltam” című televíziós műsoraiért.

Tudtuk mit jelent az a mondás, hogy “Leesett neki a tantusz.”, hiszen használtuk is telefonáláskor, ha éppen nem cérnán lógattuk be, hogy hosszasan beszélgethessünk a csajokkal.

Még nem csak hittünk a Mikulásban, hanem járták is az utcákat, s bár idejekorán felvilágosítottak a suliban, hogy Mikulás márpedig nem létezik, de amikor ezt a tényt fennhangon közöltem az Otthon Áruház előtt apuval, ő csak annyit mondott szép nyugodtan: “Tényleg nincs? Akkor fordulj meg!” És majd szívinfarktust kaptam, mert ott állt mögöttem a teljes piros, fehérszakállas, puttonyos valójában és ez akkora sokkot okozott, hogy még mindig hiszek benne.

Jártunk locsolni és bár idővel egyre menőbb lett, hogy pénzt adnak, de mindig kivertem a balhét, ha velem is megpróbálták és esetleg nem is volt opció a piros tojás. Nővérem nem igazán tudta feldolgozni, hogy a kis fonott kosarával ő nem indulhat velünk locsolkodni, így mindig becsülettel elfeleztem vele a zsákmányt, bár előfordult, hogy délutánra szerinte a nyuszi elvitte a másik felét is, mert rossz voltam.

Ismertem az atyai pofon és az iskolai pajeszhúzás intézményét, de arra is emlékszem, hogy jobban bőgtünk egymásért a testvéremmel, ha valamelyikünk mehetett a sarokba, vagy éppen a betegsége miatt kellett egy kúpot kapnia. Emlékszem, hogy milyen finom íze volt a köptető szirupnak és annyira szerette nővérem a csokoládésat én pedig a puncsosat, hogy amikor édesanyámék véletlenül elöl hagyták, mind megittuk.

Járt még a szódás, még lova is volt, de sohasem láttam hogy verte volna, majd idővel megjelent az utántölthető szifon is és versenyt ittunk a nővéremmel, hogy aput megvicceljük és amikor szomjasan kijön már csak annyit halljon, hogy pssssszz. Apu aztán rájött a furfangra és upgradelt egy bordó, kétliteres szifonra, így nővérem hamar feladta a küzdelmet és egyedül vívtam tovább egyre reménytelenebb gerillaharcomat a végső kapitulálásig.

Kiskoromban a nagymamám még maga főzte a szappant, aztán már új szelek fújtak és édesanyáink Fa- és kék Atlantis-, illetve zöldalma szappanokat gyűjtöttek. Ez volt az igazi korszaka a nőknél a titok-, míg a férfiaknál a fehér frottír zokniknak és ha elegáns szerettél volna lenni, akkor más szóba sem jöhetett. Az akkor még létező Jugoszláviából lehetett beszerezi az Adidas rövidnadrágot és pólót, vagy a kék edzőcipőt hőálló ezüst színű csíkokkal, mint ahogy a nyugati hanglemezek másolatait is. Végigdolgoztam egy teljes nyarat, hogy megvehessem életem első magnóját, egy mono, Akai rádiósmagnót, hogy a család végre kiléphessen a Mambó szalagos magnó sötét árnyékából. Még hírből sem ismertük az iPod, vagy az MP3-as lejátszó, de még a sztereo hangzás fogalmát se és amikor édesapám először állított haza egy sztereo, kétkazettás rádiós deckkel, órákat feküdtem előtte és ámulva hallgattam, hogy van ami jobbról és van ami balról hallatszik. B Tóth László volt az isten és suli után rohantunk haza, hogy kazettára rögzíthessük műsoraiból a legjobb slágereket.

Bár nekünk Dózsa Györgyről és sok mindenkiről is mást tanítottak, de mint később kiderült ez a hagyomány évezredek óta száll kormányokról, kormányokra. Tudtuk, hogy ellenforradalom volt 56-ban, de azt is tudtuk, hogy mást meséltek otthon és október 23-án titokban hallgattuk a sercegő Szabad Európa rádiót, mert szomjaztunk a valóságra, amelyekről szüleink sem mertek túl sokat mesélni, pedig nagybácsikám volt a Corvin-téren a tüzérek parancsnoka. Talán épp ezért nem meséltek… A Reform újság volt a friss hangnemben írt“ szabad” szél és nem is lehetett csak pult alól kapni, de valami csoda folytán az újságosnak mindig volt számomra egy példánya.

Szüleinkkel ellentétben mi nagyon vártuk május elsejét, hogy mehessünk felvonulni és évente egyszer megkapjuk az ilyenkor elmaradhatatlan héliummal!!! töltött lufijainkat. A hangszórókból kora reggel óta szólt a vérpezsdítő munkásmozgalmi dalok garmadája és az üres utcákon özönlött a nép a Népstadion felé, ahol szép sorban gyülekeztek a vállalatok, TSZ-ek, gyárak, üzemek, stb. dolgozói, hogy aztán optimistán tekintve a jövőbe és Kádár elvtársra masírozzunk végig a Dózsa György úton a rendőr és munkásőr sorfal között a Hősök tere irányába. Kilépni a sorból nem lehetett, de a dísztribünt követően anyu szép mosolyával mindig le tudott kenyerezni egy-egy munkásőrt, hogy átengedjen minket és így hamarabb hazaérhettünk. Zsongott a liget és a Vidámpark, amelynek mára csak egy pénztemető Biodóm őrzi emlékét és örökre kihalt a városligeti kikiáltó, Liliom, a hajóhinta, a Barlangvasút, a Chappy zenekar, vagy a tükörútvesztő dicsősége és ugyanígy múlt feledésbe Kemény Henrik Vitéz Lászlója is.

Akkoriban nem nézték jó szemmel azt se, ha templomba jár valaki. De miután nagyi párszor elvitt a Rózsák tere nagyon szép templomába, majd amikor az osztállyal levittek minket játszani az egy sarokra lévő iskolánkból  a térre, én bevittem az osztályt egy kis tárlatvezetésre, amelytől sokkot kapott a párttitkár napközis tanárnőnk, aki még bejönni sem mert utánunk és csak a templom kapujából kiabált befelé, hogy mindenki azonnal jöjjön ki. Ezért a rovómért nem kaptam szidást otthon…

Volt, hogy néhány osztálytársammal felcsaptunk önkéntes nyomozónak, mikor meghallottuk, hogy valaki lopja az iskolatejet a suli elől és “láthatatlan” emberként követtük a gyanús személyeket. Azonban ez a karrierünk nem tartott sokáig, miután az egyik tanárunk kiszúrt minket, így tovább virágozhatott az iskolatej maffia.

Mindenki ismerte a Vörös Október Ruhagyárat és Diolen Mobi iskolaköpenyt és tudta hol található a Corvin Áruházban a kék és barna munkásköpeny osztály. Rajongtunk a répanadrágért, az alföldi papucsért és a laza srácok a katonai gázálarc táskáikkal villogtak. Akkor még létezett a lumpenproletár, az elvtárs és a KMK, azaz a közveszélyes munkakerülő, a viceházmester kifejezés is és a benzinkúton sem tudtál saját magad tankolni, sőt, a benzinkutas volt az egyik legmenőbb állás.

Mindenki oroszt tanult, de mégsem tudott beszélni szinte senki sem és az örsgyűlések is inkább közelítettek egy gittegylet működéséhez, mint megálmodója elképzeléseihez. Még elbírtuk a hátitáskáinkat, azonban szombaton is jártunk iskolába. Nem volt mindennapos testnevelés, de mégis többet mozogtunk és az volt a legkirályabb srác a suliban, aki valamelyik egyesületben sportolt. Felnéztünk azokra akik KSI, Csepel, Vörös Meteor, Postás, Építők, Honvéd, vagy éppen MTK mackónadrágokban és felsőkben villogtak. Én a KSI-ben kerékpároztam és a Dózsa György úton tujáztunk, azaz a régi, peronos villamos hátsó lépcsőjén ülve jártunk edzésre és haza. Akkoriban egy országúti kerékpár még álom is alig lehetett egy magamfajta kissrác számára, így a sport ebből a szempontból is maga volt a kánaán számunkra és Attila bácsi éles szemmel terelgette a tehetségesebbeket.

Még villamos járt a Rákóczi úton a Tabánig és emlékszem, hogy édesapám szorosan fogta kezemet, amikor életünkben először léptünk a Blaha Lujza téren a frissen átadott Metro mozgólépcsőjére. Télen még volt hó és dugig voltak a Tabán és a Normafa lejtői a szánkózó családokkal, mint ahogy a városligeti jégpályán is óriási tömeg kígyózott a bejutásra várva, hogy végre korizhasson Zorán, “Romantika” című számára.

Aztán jött a tavasz, majd végre a nyár, véget ért a tanév és egy új világ nyílt meg előttünk…

folyt, köv.