Gondolatok

Abban az időben II. – azok a régi nyarak

on
August 14, 2021

Amikor kissrác voltam, még voltak kommunista szombatok és így szombatonként is jártunk suliba, míg szüleink pedig dolgozni. Viszont, ahogy ma, úgy anno is elkezdtük visszafelé felírni a táblára a VAKÁCIÓ! betűit és gondolatban már mindannyian máshol jártunk a padsorok helyett. Majd amikor végre elérkezett a szeptember elseje óta várt nap, felöltöztük a tanévzáró ünnepségre a kisdobos-, vagy úttörő egyenruháinkba és boldogok és büszkék voltunk, mikor egy rendőr, vagy katona kötötte fel a kék-, vagy piros nyakkendőinket. Aztán a nyári szünidő alatt mindenki irányt vett az úttörő táborok és a vállalati SZOT üdülők felé, megtelt a Balaton és aki tehette, három hónapra a nagyszülőkhöz költözött. 

Még gőzös vonatok jártak és imádtam nézni ahogy pöfékelnek, ahogy a mozdony kerekeinél felszállnak a gőzfelhők, ahogy az indulásnál kipörögnek az olajos acélkerekek a súlyos fémszörnyek alatt. Nem tudtam betelni a kormos masiniszták látványával, vagy ahogy feltöltik vízzel, vagy szénnel a mozdonyokat. Siófokon még működtek a szerelvényfordító berendezések is és az volt az igazi látványosság, ha elkaptunk egy-egy ilyen mozdonyfordítást. 

Akkoriban, ha a hosszú vonatúton nem beszélgettünk, vagy olvastunk, akkor az ablakon át néztük az elsuhanó tájat, nem pedig csak egy telefon képernyőjét bámultuk. és amikor jött a kalauz, kilyukasztotta a világosbarna karton jegyeinket, mert még nem létezett MÁV applikáció és digitális menetjegy. Azokban az esztendőkben még nem azért volt hosszú a vonatút a Balatonra, mert több tízmilliárdért felújított pálya nem bírta a hőséget és ezért csak 28 km/h-val mehettek a vonatok, hanem mert eleve hosszabb volt a menetidő. A vasútállomásokon, a parkban és a terek gyalogos útjain sem a minden zöldfelületet elfedő és a hőségben katlant varázsoló beton térkő volt a jellemző, hanem az a minden településen jellemző bizonyos apró, sárga kavics, amelyet boldogan rugdostunk, mikor végre megérkeztünk a nagyszülőkhöz.

Édesanyámmal és nővéremmel a siófoki hajóállomás mólóján

Akkoriban még ott álltak a nagyszülők az utcasarkokon, hogy integetve köszöntsék vonattal érkező unokáikat, mi pedig már településekkel korábban izgatottan készültünk ezekre a pillanatokra. De aztán mi ugyanúgy ott vártuk, hogy integethessünk, amikor a szüleink érkeztek, vagy utaztak haza vasárnap este. 

Gyermekkoromban, még más volt a Balaton hangulata az üdülőkkel és a triciklikkel, amelyek a turnusváltásokkor hordták az akkor még bőr-, vagy papundekli bőröndöket, vagy az óriási alumínium edényekben a mindennapi reggeliket, ebédeket és vacsorákat.

A Balaton és az elmaradhatatlan tricikli

Akkoriban még menő autók és motorok álltak két sorban az annak idején még nyüzsgő siófoki Petőfi sétány szállodasora előtt, esténként pedig mindenki szépen felöltözve korzózott a kikötőig és vissza. Annak idején még nem Pumped Gabó nyomta a Soundon, hanem  Bárdy György, a Víg Színház színművésze ült az elegáns, hófehér teniszruhájában az Éden bár előtt, miközben szivarozva stírölte a csinos hölgyeket, vagy ahogy előkészítettük a kalóz vitorlást és kaptunk egy-egy autogramot cserébe ifj. Latabár Kálmántól. Senkinek se legyen rosszabb gyermekkora, mint nekünk volt!

Bárdy György, színművész fotó: Színház Online

Azokban az években, még nem sajátította ki a fél partot a Mala Garden tulajdonosa és még működtek a siófoki Pintér és Rattler csónakkölcsönzők is, ahol hatalmasakat bandáztunk. Ott tanultam meg vitorlázni és evezni. Imádtam, hogy kora reggel a még tükörsima vízfelületre beengedtük a hajókat és este, a naplemente, azaz az Aranyhíd fényénél húztuk ki őket a partra és ahogy a viharos napokon feladat hiányában bicókra pattantunk és nagyszüleink legnagyobb “örömére” átszáguldottunk Siófok összes óriás tócsáin, vagy elmentünk pecázni.

Még megtelt a szabad strand legelején a “kis víz” a pancsoló kisgyermekes családokkal, hogy a bokáig érő vízben biztonságosan fürödhessenek a kicsik is. Mára ez a múlté és az enyészeté, az egészet benőtte a gondozatlan nádas, ahova a fürdőzők és napozók a kis- és nagydolgaikat járnak végezni.

Anno még fa evezős csónakok és kizárólag csak piros és kék színű, erős gumiszagot árasztó matracok – szigorúan csak sárga műanyag dugóikkal  – úsztak a vízen. Nem volt még szörf, SUP, Kite, vízisípálya, elektromos kerékpár és roller, de bringóhintó és delfin-, vagy rendőrautó formájú csúszdás vízibicikli se, de nem is hiányoztak. Ellenben voltak két fémhengerre épített vízibiciklik és maga volt a mennyország, ha befizettek a szüleink egy órára minket. 

Amikor gyermekkorom nyarait élveztük, még tele volt lángosossal és palacsintasütőkkel a part. Nem tudtuk mi az az Update-, a Vegán-, a Paleo-, vagy az Atkins táplálkozás és nem csak a gyros, pizza, hamburger, vagy a fast food jelentette a magyar konyhaművészetet. Azt sem tudtuk ki az a Schobert Norbi és  így békében és sértegetések nélkül majszoltuk minden reggel a jó olajos lángosainkat. Voltak még halsütők is, ráadásul akkor még működöt a balatoni halászat is, így igazi balatoni halat ehettünk, a hekket még hírből sem ismertük és pláne nem hittük azt, hogy az egy balatoni hal. Akkoriban a balatoni éttermek balatoni halakat árultak és nem pedig halastavakból odaszállított hal jelentette a balatoni fogast és keszeget.

Még bátran ittuk a csapból a vizet, és eszünkbe sem jutott PET-palackos vizet, kész limonádét, vagy jeges teát vásárolni. Szobi szörp volt a menő és senkit sem zavart, hogy tele volt cukorral és nem édesítőszert tartalmazott. A vonatok Utasellátóiban pedig narancs- és málna ízű üdítőt lehetett kapni egy olyan kis műanyag palackban, amely szinte kinyithatatlan volt és szó szerint ki kellett rágni a lyukat rajta, hogy beférjen rajta a mára már betiltott műanyag szívószál.

Az éttermekből még kiszűrődött a mára már teljesen eltűnt cigányzenekarok édes-bús muzsikája és édesanyámmal az akkor egyedül az Európa-szálló étterme előtt található hintaágyba ültünk ki és miközben hallgattuk a zenészek muzsikáját, néztük a Balaton esti fényeit, jó nagyokat beszélgettünk. Itt fogadtam meg magamnak, hogy ha egyszer majd lesz fizetésem, akkor veszek neki egy ilyen hintaágyat és így is lett. A legelső fizetésemből azonnal vettem is neki egyet, amelyet a mai napig féltve őriz, pedig amikor megkapta, még csak 1983-at írtunk.

édesanyám a féltve őrzött hintaágyával

Alig vártuk, hogy a gyermektáborokba utazhassunk két hétre és a 10 forint zsebpénzünket a trafikokban fellelhető “kincsekre” vásárolhassuk el. Amikor emlékeinkről fotót szerettünk volna készíteni, nem a telefonunkat vettük elő, hanem a Pajtás gépünket, majd a nyaralást követően, napokig is képesek voltunk várni, míg az Ofotértben előhívták a fekete-fehér képeinket. Nem volt még email, hanem levelező-, vagy képeslapra írtuk a szüleinknek szánt üzeneteinket és izgatottan lestük mindig a postást és vártuk az ebéd utáni névsorolvasást, hogy megtudjuk érkezett-e válasz tőlük.

Még voltak kertmozik és a táborvezetők nyakig bekentek minket szúnyogirtóval és így felvértezve ültünk be az Ezüst tó kincse, vagy valamelyik NDK-s, Gojko Mitic indián film, illetve Bud Spencer filmjeinek vetítésére. Akkoriban nyelvtudás nélkül is azonnal tudtuk ki az NDK-s turista és ki jött NSZK-ból, miután elég volt a lábukra nézni, hiszen az NDK-ból érkezők, mindig szandált viseltek.

Tuningolt Trabantok, Wartburgok, Zsigulik, Moszkvicsok, Zaporozsecek, Polski Fiatok és Skodák uralták az utakat és a KGST piacon vásárolt tetőcsomagtartóra fel tudták pakolni az egész lakást. Sőt a lengyel turisták egy Kispolskival még lakókocsit is képesek voltak átvonszolni fél Európán. Nem volt még légkondi, viszont volt elefánt fül az autók ajtajain és a napsugarak ellen pokrócokkal takarták le a szerencsés autótulajdonosok a gépkocsijaikat, ha már tíz év várakozást követően végre megkapták azt a Merkúrtól. Akkoriban még mélyen hittünk abban is, hogy szerencsét hoz, ha amikor meglátunk egy zöld Trabit, azonnal kívánunk valamit. Sokakkal együtt nekünk sem volt autónk, de mégis mindannyian rettegtük a ma már viccesnek tűnő hírhedt érdi-emelkedőt, ahol vasárnap esténként sorban álltak a felforrt hűtővizű járművek.

A strandokon a fecske fürdőnadrág volt a divat és még nem mertek monokinizni a hölgyek. Viszont gyermekként a legmenőbb volt, ha a spórolt pénzünkből tudtunk venni egy zsebpecát és fűzfaveszőre gumizva a világ legjobb horgászbotjának éreztük, amivel aztán sneci hegyeket fogtunk, hogy  végül nagyszüleink paprikás lisztbe forgatva süthessék ki vacsorára. Zsebpénzért pedig gilisztákat ástunk az üres telkeken, hogy aztán szálanként áruljuk a nyugatnémet horgászoknak.

Minden nyaralóból és üdülőből kihallatszott a Sokol rádió hangja, amelynek elmaradhatatlan kiegészítője volt a külsőleg, szigorúan befőttes gumival ráerősített dupla laposelem. Dukált még hozzá a barna, lyukacsos bőrtok és a hord szíj és kizárt volt, hogy valaki ne hallgatta volna rajta minden délben az Astoria szállóból sugárzott “Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben.” adását és ne tudtuk volna tovább kívülről, “Aki kérdez Czigány György, aki válaszol…” Akkoriban nem volt még gond, hogy nem bugyuta kérdéseket tesznek fel a nyereményekért és nem azon élvezkedett a fél ország sem, hogy mennyire alapszintű, vagy primitív kérdésekre sem tudják a választ az “Észbontó” versenyzői.

Az üdülőkben még szigorúan tartották a délutáni csendes pihenőt és az étkezőkben csak háromszögletű alumínium tálcán lehetett elvinni az ételt, majd később óriási luxus volt, amikor megjelentek az első színes, téglalap alakú műanyag tálcák.

Még hírből se nagyon ismertük a légkondicionáló fogalmát és így nem is a hűvös lakásban hevertünk, hanem a Balaton parton, vagy a fűben, miközben a tücskök zenéjét hallgattuk. Ismertük ugyan a napolaj fogalmát, de nem is kellett még annyira félnünk az UV A- és B sugárzás káros hatásaitól. 

Mindenki tudta – még akkor is, ha éppen a Balaton parttól távol tartózkodott -, hogy mikor érkezik a vihar, hiszen nem viharjelző fény jelezte azt, hanem egy matróz tekert ki bringáján a hajóállomás mólójának orrába, ahol miután félig, vagy teljesen felhúzta a mindenhonnan jól látható vörös, fonott, vessző jelzőkosarat, kilőtte a sárga-, vagy piros tűzijáték rakétáját. Így pedig ha valaki nem is látta, de az biztos, hogy távolról is hallotta, hogy ideje beszedni a kiteregetett ruhákat, vagy összeszedni a srácokat a vízből.

Az egykori balatoni viharjező fotó: Fortepan, Balázs Lajos

Akkoriban még mindenkinek volt annyi energiája, hogy maga tekerje kerékpárját és ne csak ráüljön az elektromos bringájára, vagy ráálljon az elektromos rollerére. Amikor bringázni mentünk, nem volt könyökvédőnk  és a sisak sem volt kötelező és ha elestünk, csak lemostuk a sebünket és tekertünk tovább. Nem volt még BMX, trekking, mountain bike, vagy fekvő bringa és váltóról is maximum csak az autóknál hallottunk, de mégis mindenhova el- és fel tudtunk tekerni.

Sohasem unatkoztunk és ma már kész csodának tűnik, hogy életben maradtunk mobiltelefon és wifi kapcsolat nélkül. Nem csak a Google volt  a barátunk, hanem haverkodtunk az üdülőkben nyaraló srácokkal is és ha kérdésünk volt, a nagyszüleinkhez, vagy a szüleinkhez fordultunk velük, nem pedig egy internetes keresőhöz. Szüleink anno bátran és szinte bárhová elengedtek, mert nem kellett félteniük semmitől és senkitől. Nem dőltünk ki nyáron a parlagfű-szezontól, sőt, arról sem hallottunk soha, hogy létezik olyan szó, hogy pollen. Nem kaptunk allergiás rohamokat sem és kiütéseink is maximum a csalánosban való átgázolástól lettek.

Szüleinknek még akkor sem kellett túlizgulniuk magukat, amikor nagyobbak lettünk, mert ha elengedtek egy disco-ba, akkor mi már 22 órakor hazajöttünk a bulikból, mert akkor lett végük és nem pedig csak akkor kezdődtek. Annak idején nem volt szükség drogokra, hogy pörögjünk és a lányoknak sem kellett félnie, hogy valaki “bedzsinázza” az italukat, ha nem figyelnek eléggé rá és nem tartják ujjukat az üveg szájában. Fel lehetett kérni a lányokat táncolni, sőt, még létezett a “lassúzás” fogalma és ennél izgalmasabb percek sohasem voltak ezeken az estéken.

Még nyugodtan lehetett aludni a nyaralóknak is, mert nem szólt hajnal 3-ig a Plázson a tuc-tuc, nem is olyankor mentek haza az üvöltöző, részeg fiatalok és arra sem emlékszem, hogy reggelente rendszeresen össze kellett volna nagyapámnak szednie a sörös, vagy Hell energiaitalos dobozokat a kertből, ahova behajigálják. Viszont minden este pontosan hétkor kifutott a kikötőből a Beloiannisz motoros, amely annak idején a Balaton legnagyobb hajója volt és esténként átváltozott zenés-táncos sétahajóvá, ahova jegyet is alig lehetett váltani. A tó visszatükrözte a színes disco-fényeit, miközben messzire elhallatszottak a Neoton, vagy a kor többi nagy sztárjainak dallamai és az órára sem kellett ránéznünk, hogy pontosan tudjuk mennyi az idő.

A Beloiannisz motoros fotó: galeriasavaria.hu

Bár akkoriban is voltak, akik rablótanyának használták a Balatont és más árat kértek a főtt kukoricáért a német vendégektől, mint a magyar nyaralóktól, de mégis normális árakon lehetett a szállodasor ABC üzletében is vásárolni. Szinte mindenki gyalog, vagy kerékpáron érkezett és miután még nem tudtuk mi az az aromazáró kupak, vagy zacskó, így mi magunk daráltuk a kávészemeket is a közértekben és a 2000 forintos fizetésből sem 400 forintért kellett venni szerencsére egy kiló kenyeret, sőt, azért 400 gombóc fagyit lehetett volna enni.

De a hétvégi kiskertek is eszembe juttatják gyermekkorom nyarait és az előző rendszer hétvégi kertőrületét, amikor mindenki rohant hétvégente a kiskertjébe, kertészkedett, cseresznyét szedett, majd órákat gyalogolt a busz-, vagy a vonatállomásig és cipelte haza, majd állt neki befőzni a gyümölcsöt. 

Akkoriban, anyai nagyszüleimnek is volt kertje Érden, így szépen belém égtek ezek a kiskerti pillanatok is. Volt azért egy kellemes hangulata ezeknek a hétvégéknek és ezeken az utcákon sétálva, ma is visszatérnek gyermekkorom emlékei. Nagyapám jóbarátja, a jó humorú, snájdig Dezső bácsi, akit mindenki csak Gurgula bácsinak hívott, mert mindig bedobott egy kupica Hubertust, de előtte felemelve poharát azt mondta, “Gurgula!”

Sajnos, látszik ezeken a még fennmaradt kiskertes területeken, hogy ma már sokaknak béklyó egy kiskert és inkább szabadulnának tőle, mert a szülők már eltávoztak, a fiatalok pedig nem fognak kijárni a közeli településekre hétvégente, hogy azt a két napot is munkával töltsék. Nagyszüleink és szüleink még heti egy szabadnappal is megtalálták benne a szépséget és az örömöt, de minden elmúlik egyszer és a sok elhagyatott, gazos, vagy éppen eladó kiskert a piciny kis lakokkal, tákolt bódékkal, vityillókkal is ezt a képet erősítik.

Akkoriban még minden vasárnap reggel felbőgtek a fűnyírógépek, mert ahogy megérkeztek az emberek, azonnal nekiálltak a munkának, hogy a hétvége többi részére azért maradjon egy kis láblógatásra való idő is.  Ma már vidéken is megszólnak, ha beizzítod a fűnyírót, ha előveszed a fűrészt és Ilyenkor jövök rá, hogy mennyi minden veszett el, mennyi minden kopik ki életünkből a generációs különbségek- és a technológiai fejlődések által és ilyenkor jövök rá arra is, hogy öregszem, ugyanis egyre többet nosztalgiázom.

Amennyiben szívesen nosztalgiázol velem a régmúltban, akkor ajánlom, hogy olvasd el az ‘Abban az időben” emlékeim első részét is:

TAGS
RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Camino Steve
Budapest, Magyarország

Szia! Csutka Istvánnak hívnak, de a világ különböző túraösvényein a Camino Steve név ragadt rám. Thru hiker (hosszú távú túrázó), blogger és „mesélő“ vagyok. Fedezd fel velem a világot és inspiráló történetek, fotók, hasznos túra tippek és tesztek várnak rád! Megmutatom neked, miképpen tudsz harmóniában élni a természettel és miért fontos, hogy közben meghallgassuk mások történeteit is! #ilovehiking

activated