Kalandra fel

Athos monk

on
July 31, 2020

Sokszor akadunk el életünkben. Elérkezünk egy elágazáshoz és még ha pontosan is tudjuk merre tartanánk, van hogy akkor sem találjuk a megoldást. Forgolódunk és elbizonytalanodunk, elveszítjük a hitet önmagunkban és kezd ködössé válni a cél látványa is. Azonban, ha a cél maga tiszta, a megoldás is az lesz és sokszor nem is onnan érkezik, ahonnan várnánk…

A Szent Athosra tartó út fele elég hosszú és unalmas. Aztán ahogy elérjük a tengerparton, vagy a hegy oldalában emelt hatalmas, meseszép, ősi kolostorokat, már csak arra kell figyeljek, hogy a tátott számon be ne repüljön egy sirály. Mindegyik kolostornál fogynak a zarándokok és aztán Dafniban – amely Szent Athos fő kikötője – ki is ürül a komp. Ne gondoljatok valami komoly kikötőre! Csak leengedik a rámpát és irány a hegyre vezető ösvény. Mondjuk itt legalább van egy kantin, egy kisbolt és egy jegypénztár és egy horrorisztikus állapotú mellékhelyiség. De legalább van, máshol ennyi sincs.

Itt át kell szálljak egy másik kompra, de kettő áll egymás mellett és mindkettőn a hajó belseje felé tart a forgalom és már csak tíz percem maradt a beszállásra. Abba azonban még bele kell férjen a jegyvásárlás és a két félliteres ásványvizes palack megvétele is – hiszen alig van iható víz a félszigeten – de a hosszú sorok miatt, elég kétséges a siker.

Viszont, hogy melyik hajó az enyém, fogalmam sincs. Miután sikerült mégis mindent megvennem, elég idegesen szaladgálok a két teljesen egyforma komp között és hiába próbálkozom, nem segít senki. Végül meglátok egy szimpatikusnak tűnő férfit és ahogy rám néz, elindulok feléje. Azonban abban a pillanatban odalép egy hosszú, fehér szakállas, szigorú, villámokat szóró tekintetű, fekete csuhás monk (szerzetes) és keményen a szemembe nézve megkérdezi:

“Hova tart?”

Egy pillanat alatt síri csend lesz az addig  hangosan trécselő ortodox zarándokok között és érzem, mindenki ránk figyel.

Mondom neki, hogy a Skiti Agia Anna-ba tartanék. Megkérdezi azt is, milyen vallású vagyok? Bevallom, hogy római katolikus. Hihetetlenül kemény, a vesémig látó tekintete van. Úgy érzem magam, mint aki egy röntgen gép előtt áll. Egy határozott mondattal lezárja beszélgetésünket:

“Ez a komp az.”

Majd egy kiképző őrmestert is félresöprő keménységgel még hozzáteszi miközben mutatóujjával félelmetesen rám mutat:

“Rajtad tartom a szemem!”

És otthagy…

Huhh… nem mondom, hogy kellemes volt a “segítségnyújtás”, de legalább tudom, jó helyen vagyok, illetve azt is, hogy biztos nem oda fogok ülni a hajón, ahol ez a szerzetes foglal helyet.

Veszelin, a szimpatikus bolgár férfi megszán és segítőkészen invitál magával és legalább beszél angolul, így vele tartok a komp büféjébe, amely teljesen megtelik zarándokokkal, akik a déli népeknél megszokott harsány hangerővel beszélgetnek egymással.

Kifut a komp és újabb két óra vár rám és ugyanúgy minden mólónál fogynak a zarándokok attól függően, ki melyik kolostorba, vagy skitibe tart.

A hatalmas hangzavar egy pillanat alatt némul el, amikor a már jól ismert szigorú tekintetű szerzetesem belép a kantinba és határozott tempóban hozzám lép. Ugyanazon a kérlelhetetlenül szigorú stílusban mutat Veszelinre és kérdezi tőlem:

“Ő kicsoda, ismerősöd?”

Síri csend hatja át a helyiséget és csak a hajómotor búgását hallani, miközben minden szempár ránk szegeződik. Veszelinen is látom, teljesen rémült tekintettel húzza össze magát, míg én válaszolok. “Nem ismerjük egymást, csak most, itt a hajón találkoztunk és kezdtünk el beszélgetni.”

Válasza most sem egy szószátyár ember benyomását kelti:

“Jó, majd visszajövök!”

és félelmetes mutatóujjával újra rám mutatva megint hozzáteszi:

“Rajtad tartom a szemem!”

és azzal a lendülettel meg is fordul és el is hagyja a kantint.

Hogy ez jót, vagy rosszat jelent nem tudom, de minden szem rám szegeződik és ijesztő az a fagyott csend és a felém irányuló figyelem, ami körbevesz. Hosszú perceknek tűnik a kriptahangulat, amelyet végül Veszelin tör meg.

“István nyugodj meg! Szűz Mára rajtad tartja kezét. Mert ezek az emberek, soha senkit nem szólítanak meg és segítenek, pláne, ha más vallású.”

Úgy néz rám mindenki, mint valami csodabogárra és ettől én is még furábban érzem magamat, de lassan visszatér az élet és a zsivaj a büfébe. Végül Veselin és társai is leszállnak, így már csak páran maradunk a hajón, amikor újra megjelenik szerzetes őrangyalom és egy hangyányit kisebb szigorral mondja, ő most leszáll és nekem a következőnél, azaz az utolsónál kell kiszállnom a hajóról. Hálásan megköszönöm és mintha egy nagyon halvány mosoly átfutna az arcán, de csak mintha. Megfordul és szó nélkül elmegy.

Itt állok egy ismeretlen világ kellős közepén, ahol mindenkit szívesen látnak, csak az idegen vallásúakat nem és szinte azonnal egy olyan szerzetesbe botlom, aki mégis segít rajtam.

Sohasem tudhatod, hogy honnan jön az útmutatás, a segítség. Éppen ezért fontos, hogy mindig add meg a kellő tiszteletet az idegen kultúráknak és az ott élő embereknek.

TAGS
RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Camino Steve
Budapest, Magyarország

Szia! Csutka Istvánnak hívnak, de a világ különböző túraösvényein a Camino Steve név ragadt rám. Thru hiker (hosszú távú túrázó), blogger és „mesélő“ vagyok. Fedezd fel velem a világot és inspiráló történetek, fotók, hasznos túra tippek és tesztek várnak rád! Megmutatom neked, miképpen tudsz harmóniában élni a természettel és miért fontos, hogy közben meghallgassuk mások történeteit is! #ilovehiking

Tematikák
Archívum