37 szakasz, 29 nap alatt az Alpok-Adria Trail mérlege.

Összesen 767 km lett a vége, 27 638 m pozitív- és 29 938 m negatív szinttel.

Klikkelj a linkre és megnézheted az utolsó másfél kilométert, ahogy beérkezem a trail végére!

https://www.facebook.com/share/r/17G4f9Sd2N/

Nagyon másképp alakult ez az esztendő, mint elterveztem, így más lett az út is, mint a korábbi esztendőkben…

Tavaly – 7 nap különbséggel – majdnem a duplája távot gyalogoltam keresztül Arizonán, de az életem és az egészségem most más kihívás elé állított és igazi öröm és hatalmas eredmény számomra, hogy a történtek ellenére is sikerült végigmennem és teljesítenem az Alpok-Adria Trail minden egyes centi-, sőt milliméterét.

Indulásom előtti hetekben 10 kilométert tudtam megtenni egy-egy túrán, illetve két héttel az indulás előtt már sikerült 15 kilométert is megtennem. De hol volt ez ahhoz, hogy minden nap, ennek legalább a dupláját tehessem meg gond nélkül. Éppen ezért ebből a nézőpontból tekintek a mostani útra, hiszen hiába tudtam korábban akár 73 kilométert is gyalogolni, vagy heteken, sőt hónapokon át 40 km felett, erre most esélyem sem volt, így a cél most nem is a napi távolságokról, hanem az útvonal teljesítéséről szólt. Tudtam, egyetlen esélyem van csak arra, hogy elérhessem az Adriát, ha okosan megyek és nem engedem, hogy az egom és az érzelmeim mást akarjanak és aztán azok miatt, idő előtt kelljen befejeznem a túrám.

Sokáig gondolkodtam belevágjak-e egyáltalán, vagy engedjem el ezt az esztendőt, de kiderült, hogyha a természetben vagyok, az sokat segít és gyorsabban gyógyulok. Konzultáltunk a kezelőorvosommal és úgy döntöttünk, hajrá, hiszen ha érzem, hogy gond van és nem tolom túl, akkor maximum hazajövök. Fura volt ez az egész helyzet, mert – igaz nem először -, de az is felmerült bennem, hogy szépen elcsomagolom a túrafelszereléseimet és végleg szögre akasztom a túracipőmet is. El kellett azt is döntenem, akarom-e még ezt? Pontosabban szeretem-e, élvezem-e a túrázást hosszú heteken, hónapokon keresztül, akkor is, ha éppen nem süt a Nap és hideg van, ömlik az eső, nyakig ér a sár és fázok. Vissza kellett találjak a természethez és ahogy ez sikerült, úgy ő is segített nekem. Persze, ez már csak útközben derült ki és azért mert te csak a mosolygós posztokat és videókat láttad nem tudhattad – csak ha az Alpoktól az Adriáig podcastemet is hallgattad -, hogy voltak igen nehéz pillanataim az elmúlt hetek során. De a lényeg az – bármennyire is közhely -, hogy a nehézségek ellenére képesek vagyunk-e továbbmenni, vagy engedünk a mindig ott bujkáló kísértésnek és feladjuk.

Az elképesztő szépségű Júliai-Alpok Szlovéniában

Már rég megtanultam a hosszú heteken- és hónapokon át tartó túráim során, hogy nem az a nehéz, hogy feladd, hanem az az érzés, ami a következő napon hatalmába kerít, majd nem enged. Amikor próbálod megmagyarázni magadnak a miérteket, azaz keresed a kapaszkodókat a kifogásaid tengeréhez, hogy miért álltál meg. Most nem azokról a megállásokról, visszafordulásokról beszélek, amelyek józan- és fontos döntések és megmenthetik az életed, megóvják egészségedet, nem okoznak bánatot szeretteidnek, hanem azokról, amelyeknél nincs ilyen komoly következménye a továbbhaladásnak, maximum csak, ha te kitalálsz hozzá egy ilyen mesét.

Sosem szégyelltem a nehéz pillanataimat, azokat a mélypontokat, amelyek minden egyes hosszú távú túrán óhatatlanul elérkeznek. Aki azt mondja, neki nem volt egy se, véleményem szerint nem mond igazat. Tudom, hogy ha csak a szépet mutatnám, csak azt látnád, akkor hazudnék és te nem tanulnál belőle és én pedig igazi Instagram-túrázóvá válnék. Örök intő jel lett számomra 2018-ban Grönlandon az a fiatal Hong-Kong-ból érkező srác, aki eltűnt és sohasem találták meg. Mert ahogy én és mások, úgy ő is elhitte az egyik legnagyobb amerikai túrabloggernek, hogy az út csak móka, szépség és kacagás. És mindenki, csak útközben döbbent rá, hogy mennyi kamu, vagy elhallgatott részlet volt a beszámolójában. Anno, ő volt az egyetlen, aki írt erről az útról, így elhittük, de a fiatal fiú ebbe belehalt. Az influenszer pedig éli tovább gondtalan életét…

A Grossglockner gleccseréből sajnos mára már csak ennyi maradt

Sajnos, ma egy olyan világot élünk, ahol mindenki csak és kizárólag a szépet, a problémamenteset, a könnyen teljesítettet mutatja meg és eltakarja az árnyoldalait, sőt szándékosan elhallgatja, hogy szenvedett, nehéz volt, fájt, eltévedt, akár sírt is és sorolhatnám. Én is sírtam, most is és ez nem szégyen, nem gyengeség, sőt sokszor épp hogy segít, jó lenne végre megérteni!

Van egy mondás: “Csak az nem sebesül meg, aki nem harcol.” Ez így igaz és már az is óriási eredmény, ha belevágsz és nem az számít, hogy mások végigmentek, gyorsabban mentek végig és sorolhatnám, hanem hogy mit élsz át az úton, mennyi élmény ér, mennyit tanulsz és ezáltal mennyit fejlődsz, mennyivel leszel több mire befejezed. Nem véletlenül nem azt írtam, hogy mire a végére érsz! Hiszen az is lehet, hogy időközben rájössz, ez nem a tiéd, nem élvezed és csak mások elvárásai miatt, nem szabad erőltetni, mert akkor történhetnek a bajok.

Pihenő tehenek az ösvényen osztrák Alpokban

Édesanyámmal együtt rajongásig szeretem Ausztriát, azt a rendet és tisztaságot, a mindenhol nyírt, vagy legeltetett füvet, a virágos házakat és kerteket, sőt még a zenéjüket is, a császármorzsáról már nem is beszélve! Ezek, a napsütéssel és az Alpok gyönyörű hegyvonulataival pedig rengeteget segítettek abban, hogy rájöjjek, igen, én ezt szeretem és nem akarom még abbahagyni, sőt! Elengedtem, hogy mennyit megyek, hogy mennyi idő alatt megyek át és elkezdtem kóborolni további látnivalókért, amelyek nem az ösvényen voltak, vagy elkezdtem felfedezni azokat, amikor ugyan ott voltak, de ha nem figyeltél, akkor elmentél mellettük, mert a természet már annyira visszafoglalta magának a területet.

Indulás előtt sokat gondolkoztam hova menjek, hiszen az ezévi céljaim eleve kiestek az egészségi állapotom miatt, illetve volt amelyiknél már az időjárás ebben az időszakban nem tette alkalmassá a tejesítést. Felmerült, hogy elindulok valamelyik zarándokúton, mert könnyebb, végig van szállás, étterem, bolt, biztonságos, nem kell navigálni, stb. de miután mára már más egy zarándokúton a forgalom, már nem érkezési sorrend van a zarándokszállásokon, hanem minden egyes nap foglalni kell, valahogy ez a harc a szállásért nem vonzott és a sok ember sem. Természetre vágytam és amennyire lehet egyedüllétre, de mégis olyan helyen, ahol ha szükség lenne rá, közel a civilizáció és egy jóbarát és itt mindezt megkaptam. Miután sokat túráztam Karintiában, már rengetegszer akadtam bele az Alpok-Adria Trail (AAT) jelzéseibe, így eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálkoznék azzal. Utánaolvastam és amikor kiderült, hogy végigvezet az egykori I. világháborús Isonzó-Doberdó frontszakaszon – sőt, van ahol szó szerint az egykori lövészárkokon vezet át -, ahol apai nagyapám is harcolt és súlyosan megsebesült -, abban a pillanatban tudtam, ez lesz az irány. Már csak az ő emléke miatt is. 

De nem voltam kész fizikailag és mentálisan sem, így kellett pár nap Mallnitzban, Anti barátoméknál, hogy kicsit akklimatizálódjak és ne csak szó szerint a magassághoz, hanem a túrázáshoz, a szintekhez, hogy elmúljon a kezdeti izomlázam és visszarázódjak úgy a mindennapos terheléshez, hogy egy ideig kis súllyal tudok haladni. Segítségük nélkül nem ment volna, mert amikor aztán végül elindultam, tudtam, hogy a harmadik napon visszaérek hozzájuk és így kevés cuccal tudtam haladni. Azt is tudtam, másfél órán belül elérnek ha baj lenne és nem bírnám és ha úgy érzem elég, akkor tőlük haza tudok jönni. Voltak kétségeim amikor visszaértem hozzájuk, de végül aztán belecsaptam a lecsóba és elindultam tovább is. 

A Soca-folyó völgye, ahol türkizkék színével kápráztat el a kristálytiszta folyó

A jóistennek hála az időjárás kegyes volt hozzám végig és a nagy zuhékat, vagy épp megúsztam és szó szerint percekkel előtte, vagy abban a pillanatban léptem be a szállások kapujain amikor lezúdult az égi áldás, vagy amikor háromszor durva zuhéban gyalogoltam, akkor azt pont nagyjából szintnélküli, végig aszfalt szakaszokon tettem, ami óriási könnyebbség volt. Bevallom, lövésem sincs egy-egy szakaszon, hogy tudtam volna átjutni olyan felhőszakadásban, hiszen irgalmatlan sziklás, agyagos, sokszor nagyon meredek volt a terep. A hóról pedig ne is beszéljünk, mert ami – ahol épp jártam – felhőszakadás volt, az a korábban már megtett szakaszokon komoly mennyiségű hó és jó érzés volt látni, hogy a legutolsó pillanatban jutottam át az Alpok- és a Júliai-Alpok hegyvonulatain.

Többször mentem dupla szakaszt, hogy spórolni tudjak – miután kiderült, hogy az egész útvonalon tilos sátrazni és ez azért érzékenyen érintett -, de éreztem, hogy ez most sok lesz fizikailag és így elengedtem és nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy végig tudjak menni. Hálás vagyok a ma már szintén Ausztriában élő Eminek és Bencének, akik írtak nekem, hogy szeretnének segíteni, hogy végig tudjak menni és ne kelljen az anyagiak miatt aggódjak, így nekik is óriási köszönettel és hálával tartozom mindezért!

Midstatter-see Karintiában a kora reggel fényénél

Nem is tudom érzékeltetni, milyen felemelő érzés volt először megpillantani a tengert Breg pri Golem Brdu pár házból álló falucskája melletti aprócska templom mellől, majd mit éreztem, amikor Muggiában elértem az Adria partjára és belemerítettem a kezem. Útközben ugyanis jó párszor volt, hogy már nagyon vártam a végét, volt olyan is néha, hogy azt éreztem nem megy, elég volt, túl fáradt vagyok, leszarom a tengert, haza szeretnék menni a kuckómba, de csak összeszedtem magam reggelre és aztán továbbhaladtam. Sokat segített a gyönyörű panoráma, a természet szépsége, majd az I. világháború borzalmainak nyomába járni napokon keresztül. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy fogd már be és menj, mert mit mondott volna nagyapám anno, amikor nem ilyen cipőben, felszereléssel ment ugyanitt és rá még lőttek is folyamatosan. Gyorsan átértékelődnek bennünk a dolgok, én pedig befogtam, rá gondoltam minden egyes napon és csak mentem. 

De ez a szakasz nagyon megviselt, mert iszonyatos látni, hogy 112 esztendővel később is még mindig ott a frontvonal. Hol az olasz-, hol a magyar vonalaknál, vagy épp a közöttük húzódó egykori senki földjén járva, ami volt, hogy csak 50 méterre feküdt egymás lövészárkaitól. Fel tudjátok fogni, hogy ennek az irgalmatlanul hosszú frontvonalnak, minden egyes méterén, 21 katona (13 olasz és 8 zömében magyar) veszett oda? Minden egyes méterén! Iszonyat és mindez teljesen értelmetlenül. Álmomban nem gondoltam azt sem, hogy milyen sebeket tépek fel azzal a videóval, amelyet itt forgattam nagyapám emlékére. 258 000 megtekintésnél, 651 megosztásnál és több kint 550 kommentnél jár, amelyekben megosztottátok velem, nagy- és dédszüleitek itteni történeteit, fotóikat. Hány és hány tragédia, micsoda sorsok és történetek… KÖSZÖNÖM, HOGY MEGOSZTOTTÁTOK VELEM! Minden egyes kommentet végigolvastam és nem egynél kezdtem el sírni. De legalább ennyire megviselt, amikor az elesett katonáink emlékhelyeinél jártam és nem éreztem azt, hogy  hazánk méltón viselné gondjukat, emléküket… 

A Soca (azaz a későbbi Isonzó) völgy, ahol húzódott az I. világháború frontvonala

Sok-sok élmény és impulzus ért a 34 nap során, amit távol töltöttem otthonomtól. Új ismeretségek, váratlan találkozások, gyönyörű tájak, új ízek és a lényeg, hogy azt éreztem a végére, hogy nagyon sokat erősödtem. Igaz, még messze az út vége, de ne legyek telhetetlen, hiszen azt kell nézzem honnan indultam, hogy sok esély nem volt rá, hogy meglátom az Adria festőien kék víztükrét, majd még hajózok is rajta.

Más volt most azért is, mert miután állandóan volt civilizáció, így zömében volt netkapcsolat is, így sokat tudtam kommunikálni veletek és hálásan köszönöm mindenkinek, akik végig-, vagy csak részleteiben, de követte utamat! Köszönöm privát üzeneteiteket is, pláne azokét, akik megírták, miattam keltek útra itthon, vagy épp már el is látogattak a Soca-völgyébe, vagy aki most fejezte be az Országos Kékkört és a podcastem inspirálta és segítette. Nekem ez az öröm, mert ezért csinálom, hogy inspiráljalak, hogy ideje felkelni a fotelből és kortól függetlenül ideje elkezdeni megvalósítani a régóta dédelgetett álmainkat, mert maguktól nincs nagy esély arra, hogy valóra váljanak és sohasem tudhatjuk mennyi időnk maradt valóra váltásukra. Talán segít ebben az is, hogy látod, min mentem- és megyek keresztül és mégis belevágtam és nem adtam fel és kiérdemeltem a végén Muggiában azt a bivalymozarellás pizzát, azt az isteni fagyit és azt az igazi forrócsokit, amilyet én még sehol máshol nem találtam, csak Olaszországban.

A linkre kattointva megtalálod az összes videót, amelyet az Alpok-Adria Trailen készítettem:

https://www.facebook.com/Gondolatbonbonok/reels/

Köszönöm a Zergesportnak és Schwarz Nagy Attinak, hogy minden utamon mellettem állnak és mindig számíthatok rájuk és a Fénix 8 Pro Garmin órámra, amivel tájékozódom és ami minden információt megmutat nekem a fizikai állapotomról!

Köszönöm a Dockyardnak és a Columbiának, hogy immár hetedik esztendeje koptathatom a túraruházatukat!

Köszönöm szépen a Salomonnak és Nedjalkov Balázsnak, hogy lehetőségem adódott hosszú távon tesztelni az Ultra 4 GTX cipőjüket, ami messze meghaladta elvárásaimat és őszintén mondom, hogy maximálisan meg voltam elégedve vele. Ez nálam nagy dolog, mert aki követi útjaimat, pontosan tudja, hogy igen rendesen nyűvöm a túracipőket az útjaim során és nálam akkora terhelést kap egy hónap alatt, mint másnál hosszú évek alatt se.

Furcsa fintora az életnek az is, hogy míg kint semmi bajom nem volt és végig egy pólóban és rövidnadrágban nyomtam – valószínűleg a tömött buszon hazafelé -, elkaptam valami vírust és három napja lázasan fekszem és nyelni is alig tudok. Ezért sem született meg előbb ez a poszt és a záró podcast epizód is csúszik. De ebben a pillanatban lázam legalább nincs, így tekintsünk erre is pozitívan!

Köszönöm, hogy velem tartottatok és maradjatok a jövőben is, mert terveim szerint nemsokára nem csak új kalandra indulok, hanem előtte még egy új projektbe is, ami bízom benne el fogja nyerni a tetszéseteket! Addig pedig találkozzunk az előadásaimon, ugyanis a jövő héttől már kezdődnek is. A zártkörűeken kívül, mindegyikről találtok információt itt az oldalon az eseményeknél!

Magáról az Alpok-Adria Trailről pedig november 14. péntek 18:00-tól fogok mesélni a Madách Színház Tolnay Szalonjában, ahol várlak benneteket nagyon sok szeretettel! Jegyek a színház pénztárában és online jegyértékesítő felületeink már megvásárolhatóak!

Klikk a linkre!

https://www.jegy.hu/program/alpokon-at-az-adriaig-181548?q=alpokon+át+az+adriáig&sgtype=pfprogram