Első szóra igent mondott. Sőt, amikor megtudta, hogy Beer Miklós püspökkel lesznek vendégeim a Gondolat Bonbonok estemen a Madách Színházban, hozzátette: “Akár gyalog is elmegyek. Nagyon rég óta szeretném már őt megismerni!”

És tényleg gyalog jött. No nem Cserditől, csak az állomástól, mert ugyanúgy vonattal utazott Budapestre, mint Vácról Miklós püspök.

Laci jóval korábban érkezett a megbeszéltnél és nem csak mondta, de látszott is rajta, hogy mennyire izgul és várja a találkozást. Jó kiállású, tiszta tekintetű, nyílt beszédű, jó humorú ember volt, akivel másodpercek alatt megértettük egymást és Miklós püspök érkezéséig is már nagyon jót beszélgettünk. Majd megérkezett püspök úr is és találkozásuk, azonnal életem feledhetetlen pillanati közé került.

Miklós püspök belépett a függöny mögül a terembe és rögtön észrevette a mellettem álló Lászlót. Körülbelül 5-10 méter lehetett közöttük, de tekintetük úgy összeforrt, mintha összeheggesztették volna. Csak álltak ott mindketten és nézték egymást. Hosszú perceknek tűnt. Egyikőjük sem mozdult, nem lépett a másik irányába, csak nézték-nézték egymást, miközben arcukon egyre szélesebb mosoly ékeskedett. Majd egy varázsütésre szűnt meg ez a kitartott, szoborszerű pillanat, mikor tökéletesen egyszerre iramodtak egymás felé és úgy ölelték meg egymást, mint két katonatárs, akik a háború óta nem találkoztak és ebben a kimerevített pillanatban, minden emlékük újra lepergett szemük előtt. Ölelték egymást nevetve és az este sem nélkülözte ezt a szeretetteljes hangulatot.

Tele volt mély érzésekkel és gondolatokkal és súlyos erejű mondanivalókkal. Azt mondta: “István, mit képzelnek azok akiknek nem érdeke, hogy felzárkózhassunk, hogy eltűntetik az erre szánt százmilliókat, hogy csak a megvetést és az általánosítást kapjuk? Három az egyben születünk. Ez nem capucchino. Egyszer a gyermekeitek egy roma fiúval, vagy lánnyal fognak hazamenni. És akkor mit fogtok szólni? Nem addig kellene ezt megoldani?”

Még ő adott erőt Miklós püspöknek, aki bevallotta, hogy néha elbizonytalanodik, tudott e valamit adni az embereknek, tudott e utat és példát mutatni. Mert mindig az ilyen emberek élnek örök kétségek között. Mert jobbat, többet akarnak adni magukból, még és még többet…

Igazi harcos volt, ugyanúgy mint Miklós püspök. Mindkettő a maga módján állt ki véleményéért és azokért, akikért felelősséggel tartoztak. Talán ezért is találtak úgy egymásra azon az estén és lett ebből a találkozásból egy tegnapelőtt estig tartó mély barátság és közös munka. Büszke vagyok rá, örömmel tölt el és hálás vagyok a jóistennek, hogy ebben részem lehetett és azért is, hogy mindkettőjükkel baráti viszonyba kerülhettem.

Az este végén Miklós püspököt megkértem adjon egy áldást mindannyiunkra és az új esztendőre, hiszen karácsony és az év utolsó napjaiban jártunk, majd átadtam nekik ajándékaimat. Miklós püspöknek egy Santiago de Compostellában, a zarándokutam végén vásárolt rózsafűzért – aminek külön története volt -, míg Lacinak egy szintén ott vásárolt zarándok karkötőt, hogy legyen vele az erő a kihívásokkal és nehézségekkel teli útján. Megígérte, hogy mindig hordani fogja és tudom így is tett.

Nem tudom, tegnapelőtt este is rajta volt-e, de ezek szerint sajnos nem tudott annyi erőt adni neki, hogy itt tartsa közöttünk. Tudtam, hogy beteg, de amikor tegnap reggel meghallottam a hírt, azt hittem csak álhír és azonnal megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva… Akkor is bíztam benne, talán még mindig alszik, de már éreztem, igaz lehet a hír…

Fáj. Ő is, Bálint Gyuri bácsi is és Benedek Tibor is. Mindegyikőjük rengeteget adott az embereknek. Magukat adták, önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül, nyílt szívvel, szerényen, hittel, erővel, szorgalommal, hihetetlen küzdeni akarással és példamutatással. Sokkal, de sokkal üresebb és rosszabb lett a világ nélkülük. Persze bíznunk kell benne, hogy lesznek akik felemelik porba hullt zászlóikat és magasba tartva viszik tovább, hogy életműveik fennmaradjanak és azok a célok, amelyekben annyira hittek, megvalósuljanak!

Mert ők mindhárman megérdemelnék, hogy ez így legyen, hogy ki kell állni másokért és küzdeni mindenáron, az utolsó leheletünkig! Nincs elég jó voltam, nincs majdnem nyertünk. Vagy nyerünk, vagy elbukunk és nélkülük, sokkal nehezebb lesz ezeket a csatákat megvívni. De lelkük, szellemük és karizmatikus erejük mindig ott lesznek velünk.  Nekünk csak szorgalmasnak, kitartónak, összetartónak és szerénynek kell lenni és már nem éltek hiába!

Nem tudom mi lesz Cserdivel, az egyetlen, magányos szigettel és csak reménykedem, hogy Laci vezetése alatti évek elegendőek voltak ahhoz, hogy ne hulljon szét mit a közösség az útmutatása mellett felépített! Mert Cserdinek élnie kell, tovább őrizni és vinni a lángot, a remény lángját!

Nyugodjon, nyugodjanak békében!