Camino Steve karácsonya 2022.
A karácsony már egy évtizede nem csak rólam szól, hanem azokról is, akiknek sokkal nagyobb szüksége van arra, hogy legalább ilyenkor érezhessék a törődést, a figyelmet.
Aki ismer tudja, hogy igazi karácsony rajongó vagyok, amely olyan szintig is elér, hogy nyáron is találhatsz az autómban karácsonyi CD-t, sokszor ezzel kiborítva a benzinkutasokat, amikor a 30 fokban meghallják, hogy milyen zene szűrődik ki az autómból.
Gyermekkoromban együtt töltötte a szentestét az egész család, szülők, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik társaságában, míg mi nővéremmel – kiszorulva a nagyasztaltól – egy hokedlinél, a mi karácsonyi, ugyanolyan szépen megterített asztalunknál fogyasztottuk el a finomságokat mielőtt megérkezett hozzánk is a Jézuska.
Persze nem voltam minden évben kimagaslóan jó gyerek, így az egyik alkalommal, csak lazán bedobta a fát az ablakon… Az egész család rémülten kapta fel a fejét a robajra. Szegény édesanyám el is sírta magát, hiszen az eldőlt négyméteres karácsonyfát nem rövid ideig állították és díszítették mindannyiunk számára édesapámmal. Onnantól kezdve már biztosra ment a “Jézuska” és gondoskodott arról, hogy ez többé ne fordulhasson elő. Én pedig igyekeztem jobb lenni…
Az ünnep pillanatai és napjai valóban a családról szóltak. Társasjátékoztunk, nővéremmel készítettük a reggelit, amely ideje alatt merő frászban voltak szüleim, hogy fel ne gyújtsuk a konyhát, együtt néztük a Tarzant, az Ezüst-tó kincsét, vagy valamelyik indián filmet, amelyek nem maradhattak ki az akkor még egyetlen egy fekete-fehér adást sugárzó csatorna kínálatából. Másnap pedig az egész rokonság, az összes gyerekkel együtt ünnepelt és imádtam ezeket a pillanatokat. Útközben pedig számoltuk, hány karácsonyfát látunk az ablakokban. Mennyire szerettem ezt.
Aztán teltek az évek és egyre kevesebben ültünk már a karácsonyi asztalnál, míg 2008-as karácsonyt már édesapám sem ünnepelhette velünk.
Valami megváltozott, valami eltört bennem és azóta sem tudom összeragasztani az “eltört díszeimet”. De találtunk édesanyámmal más szokást, így a bécsi, Bécs környéki karácsonyi vásárok, egy sült gesztenye, vaslapon sült krumpli, császármorzsa, tojáslikőrös puncs, vagy a kedvenc kávéházunk forró csokija és süti varázsai lettek a “tapaszok” a nem gyógyuló sebre.
Az odafigyelés, hogy ki, minek örülne a legjobban, nagyon korán kialakult bennem és volt, hogy már húsvétkor megvásároltam azt a karácsonyi ajándékot, amelyről tudtam, hogy a legnagyobb örömet fogja okozni. De ahogy teltek az évek és az éveim, úgy lett számomra egyre kevésbé fontos maga az ajándék tárgya és nyert egyre nagyobb értelmet a hogyan, a mikor és a minőség, azaz a szeretteimmel töltött idő minősége és az együtt töltött pillanataink lelkemben elraktározott emlékkönyve..
Fura, hogy ehhez az kellett, hogy elveszítsem azokat akiket annyira szerettem, szükségem volt a természetben eltöltött sok-sok egyedül töltött órára ugyanúgy, mint arra a megszámlálhatatlan csillogó gyermekszemre, akik hálásan tekintettek a debreceni társulatomra, amikor jótékonysági előadást tartottunk nekik és mindezt odáig tudtuk fokozni, hogy más nem csak Debrecenből, majd a megyéből, hanem a régió szegletében élő árvaházakból, otthonokból is elutaztak színházunkba. Megéreztem azt a szeretetéhséget, amely bennük volt és látva azt az örömöt, amelyet olyan gyermekeknek tudtunk adni, akiknek soha nem volt lehetősége korábban eljutni egy színházba, személyesen találkozni Peter Pan-nel, a Diótörő hercegével, vagy a Hókirálynővel. Átélni azokat a pillanatokat, amikor farsang alkalmával ezek a gyermekek visszahívtak minket és ezek a varázslatos pillanatok által, miképpen lett ebből hagyomány, ami 2006-tól sajnos pillanatok alatt merült feledésbe a városban.
De engem örökre megváltoztatott és fontos része lett életemnek, hogy valamit rendszeresen vissza tudjak adni sikereimből azoknak, akiknek ebből kevesebb jutott. “Nincs jogunk megítélni senkit, míg nem ismerjük történetét!” szoktam mondani, mióta az El Camino de Santiago zarándokutat végigjártam, amely sok mindenre megtanított. Nem ítélhetünk el senkit, aki sorban áll egy tányér ételért, aki az utcán alszik, akinek kopott az öltözete, mert nem mindig csak magunk vagyunk a hibásak sorsunkért, még akkor sem, ha van politikus, akitől azt kapjuk, hogy “Annyit érsz, amennyid van.”
Nem. Annyit érsz, amennyi vagy, amennyien megőrzik emlékedet, ahányan szeretetettel gondolnak rád. Ezért jó tanítani is, mert rengeteget tudsz adni, irányt mutatni egy gyermeknek és bár jól tudjuk, nem anyagilag mérik számukra az elismerést, de az a hála, amit azok a tanáraim, azok a tanáraink iránt érzünk, akik hatással voltak ránk és így jövőnkre, karrierünkre, sikereinkre, az sok mindent tud pótolni s feledtetni.
Mert a legtöbbször elegendő lenne egy segítő kéz, egy jó szó, pár olyan pillanat, amikor leülünk valaki mellé és valóban meghallgatjuk, nem pedig csak hallgatjuk. Hogy beszélgetünk valakivel, hogy rámosolygunk valakire, ráköszönünk. Egy Szép jó napot” néha csodákra képes.
Sosem feledem, amikor 2020. őszén az Országos Kék-Kört teljesítettem és Gergő csak azért utazott haza Ausztriából, hogy megtehessen velem egy szakaszt. Éppen Zalában, a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalán jártam, így ott túráztunk együtt egy napot. Elértünk egy kis falut és annak szélén egy kis házikó állt. A kertben állatok legeltek és egy apró, hajlott hátú, öreg néni itatta épp őket. Ráköszöntünk, ő visszaköszönt. Mentünk tovább, de utánunk kiáltott. “Várjanak kedveskéim, jöjjenek vissza!” Megálltunk, visszafordultunk. Addig, “beszaladt” a házba és hozott egy üveget, benne talán két ujjnyi házi pálinkával, másik kezében a két kupica mellett két házi paradicsomával. Majd megszólat: “Köszönöm! Ennyim van már csak, de ezt szeretném maguknak adni, mert sokan elmennek ám itt, de senki sem szokott köszönni.” Sokaknak elég ennyi is! Az őszinte odafigyelés, a tisztelet. Sok ilyenről tudnék még mesélni.
Minden évben van egy tervem.
Január elsején nem csak a saját évemet tervezem meg, állítom össze céljaimat és az ahhoz vezető lépcsőfokokat, hanem van egy másik tervem is, amely viszont nem rólam szól. Nem sorolom fel mit, miket teszek az esztendő során, mert nem ezek kiemelése miatt írom e sorokat, hiszen aki ismer, vagy követi útjaimat, pár elemét ismerheti is. Azért teszem, hogy legyen neked is egy terved, hogy ne csak karácsonykor jusson eszünkbe a szeretet szó, ne csak ekkor csomagoljunk össze egy cipős doboznyi adományt, hiszen a rászorulók, jellemzően csak egy évben egyszer, ilyenkor kapnak ilyeneket. Van annyi alkalom és ünnep az évben, amikor lehetőségünk nyílik erre, amikor segíteni tudunk valakinek, aki lehet épp a közvetlen közelünkben él, csak nem mer szólni, mert jellemzően nem vagyunk büszkék arra, ha segítségre szorulunk.
Ezért szükséges a napi mókuskerékből kitekintve másokra is figyelnünk! Nem a mit számít itt sem, hanem, hogy mindig tartsuk szem előtt, hogy bárhol is tartsunk életünkben, mindig adjunk vissza valamennyit a társadalom azon tagjainak, akiknek még nálunk is kevesebb jutott. Adni igenis jó! És persze kapni is az, de ha egyszer megérzed azt, hogy amit adtál, mekkora örömöt képes okozni másoknak, ha látod a csillogó-, vagy párás szempárt, vagy csak tudod, hogy valaki a te véred által gyógyult meg, akkor fogod igazán látni, hogy ezek a pillanatok mennyivel értékesebb ajándékok lesznek számodra.
Boldog, békés, egészséggel és mosollyal teli karácsonyt kívánok!
