Gondolatok

Camino Steve karácsonya

on
December 25, 2020

Szeretem a karácsonyt, minden hozzátartozó részletével egyetemben. Az illatát, az izgalmat, a várakozást, a készülődést, az estét, az ajándékok kibontását, az ajándékozás örömét, az ételeit és a zenéit egyaránt.

Nem tudom pontosan mikor kezdődött ez a rajongás, pedig életem során sajnos azért találkoztam jó pár olyan emberrel is, aki nem szereti, vagy kimondottan gyűlöli ezt az ünnepet és félrevonul, vagy elutazik ilyenkor. Nekem ez annyira furcsa… Persze biztosan megvannak az okok amik idáig vezették őket, mint ahogy az enyémek is, hogy szeretem ezeket a napokat. Azt hiszem ezt az érzést otthonról hozza az ember, én legalábbis biztosan.

A karácsony hangulata, családunk ünnepi tradícióival fontosak lettek számomra és gyermekként is csak jó élményeim maradtak ezekről a pillanatokról. Természetesen sajnos az évek során a nagy családi karácsonyok létszáma egyre csak fogyatkozott, míg mára már az 5 főnél tart. De anno nagyszülők, nagynénik mind-mind nálunk töltötték a szentestét és ez így még különlegesebb hangulatot adott az estének. Volt, hogy 15-en voltunk a plafonig érő karácsonyfa körül. De szép is volt, hiszen a régi bérház négy és fél méteres magasságának hála, óriási karácsonyfáink voltak és édesanyám ki szintén rajongásig szereti ezt az ünnepet, csodaszépen díszítette fel édesapám segítségével a család számára. No persze erről mi a nővéremmel mit sem tudtunk. Minden évben volt új díszünk is és mindig külön „harci” feladatot jelentett ezek megtalálása. Ebben az évben is így van ez, amikor egy vékony falapból készült a dísz és a fenyőfa alakjába belevágva egy pici kápolna is található benne.

Délelőtt a takarítás, faállítás és díszítés, sütés-főzés közben pedig kizárólag karácsonyi zenéket hallgatunk. Igazi kollekcióm van már ezekből, amelyek között Bing Crosby ugyanúgy megtalálható, mint a Star Wars-, vagy Rock and Roll Christmas, Engelbert Humperdinck, Rat Pack, a három tenor, vagy a Wildecker Herzbuben duó. És persze Michael Bublé, a „felfedezettem” (Ezt ő is tudja!), akiről már 1999-ben Torontóban megmondtam, hogy világsztár lesz, pedig akkor még csak statisztált a Winter Garden Színház Forever Swing című előadásában.

Mennyire más volt minden gyermekként, amikor izgatottan ültünk nővérkémmel a családi nagyasztal mellett elhelyezett kisasztalunknál, ami hétköznapi feladatát tekintve nagyiék egyik hokedlije volt. Imádtam ott ülni. Szerettem, hogy saját asztalunk van, saját ünnepi terítékkel. Persze minket az ünnepi menü kevésbé kötött le mint a felnőtteket, hiszen már egyre izgatottabban vártuk mikor érkezik meg végre a Jézuska és mit tesz számunkra a fa alá. A vacsora a legnagyobb helyiségben, nagyszüleim szobájában volt, amelyet egy kétszárnyú ajtó választott el szüleim szobájától. Ez az ajtó mindig zárva volt, de hallgatózni persze tudtunk rajta, hogy meghalljuk, mikor érkezik meg a Jézuska az angyalokkal és kezdi el díszíteni a fánkat, majd végre megszólalhat a már hetek óta várt csengettyű. Mindig hallani véltünk valami neszt és ilyenkor már alig lehetett bírni velünk és persze a család felnőtt tagjai adták is alánk a lovat.

Aztán egyik évben nem csak mi hallottuk meg a „neszt” – azaz inkább nevezhetném robajnak is – hanem a család minden tagja azonnal elhallgatott. A hivatalos kommunikáció az volt, hogy a Jézuska megérkezett ugyan, de állítólag nem voltam elég jó gyerkőc és ezért csak bedobta a karácsonyfát az ablakon… Az én verzióm szerint, csak sok dolga volt és nagyon sietett! Ugyanis, a hatalmas fa, óriási csörömpöléssel eldőlt.

Édesanyám természetesen kiborult, hogy annyi munkájuk ment tönkre egy pillanat alatt, de előttünk ezt nem mutathatták ki és apuval gyorsan orvosolták a malőrt és bár törött díszek lógtak a fán, de mi észre sem vettük és ugyanolyan izgatottan rohantunk be a szobába és a közös éneklés, majd a szavalás után semmivel sem kisebb örömujjongással bontogattuk a fa alatt talált ajándékainkat.

Más volt… nagy család, sok boldog ember szeretetének összeadódott energiáival. Aztán ahogy nőttem, úgy maradtak üresen a székek, majd már nekünk is jutott hely az asztal mellett. Hasonlóan történt a rokonság karácsonyával is. Karácsony második napján mindig összegyűlt az egész család és együtt töltöttünk egy estét, ami maga volt az édenkert számunkra. A sok gyerek hatalmasat bulizott, amíg a szülők a többi szobát vették birodalmukba. Jó hangulatú, sok nevetéssel teli esték voltak.

De szépen lassan felnőttünk és a nagy rokonság is egyre fogyott… sajnos annyira, hogy végül a rokonság közös ünnepe teljesen megszűnt. Ezt mindig nagyon sajnáltam. Szerettem azokat a pillanatokat, a közös játékokat, hogy használhattuk a lemezjátszót, ami nekünk sosem volt és ezek maradandó élmények voltak számomra. Milyen furcsa mindez ma, ahol elképzelni sem tudná egy gyerek, hogy anno mit lehetett nézni órákon keresztül egy lemezjátszón. Ahogy forgott a fekete bakelit, ahogy a tűje szántotta a barázdákat és aztán amikor már sztereo is lett, hasaltunk előtte és csukott szemmel élveztük, hogy hol innen, hol onnan érkezik a hang. Áhh…ez maga volt az igazi csoda számunkra.

De más kor volt. Olyan, amikor az emberek még tudták fejből mások telefonszámait, amikor hétfő este biztos semmi sem zavarta meg a családi beszélgetést, hiszen hétfőn, még a televízióban is szünnap volt. Igaz, hogy csak egy adó volt és egy fél M2-es csatorna, ami csak fél napot sugárzott és azt is fekete-fehéren, de mégis több nézhető tartalommal, mint ma a 100 csatornánál. Nem ismertük a távirányító fogalmát és nem is kapcsolgatta el senki állandóan a műsorokat. Nem cseréltünk mindent ki azonnal ha nem tetszett, vagy nem volt megfelelő. Karácsonykor, ünnepi TV program volt. Ilyenkor vetítették a Tarzan filmeket, az Ezüst tó kincsét és a többi ritkán látható műsort. Mi pedig apuci ágyából, a jó meleg takaró alól lestük az izgalmakat.

Volt idő egymásra, rengeteget társasjátékoztunk, olvastunk, beszélgettünk.

Bevallom, hiányzik. Mint az is, hogy a szenteste napját minden évben édesanyám szüleinél töltöttük (hogy ne zavarjunk a készülődésben) és velük együtt mentünk haza. Ilyenkor a régen még a Rákóczi úton közlekedő villamossal, majd később már csak a 78-as busszal közlekedtünk, de az utazás alatt volt egy hagyományos játékunk. Megszámoltuk a karácsonyfákat. Nővérkémmel versenyeztünk, hogy ki talál többet. Rengeteg fát láttunk. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy ahogy családom tagjainak száma, úgy a kivilágított karácsonyfák száma is csökken. Egyre kevesebbet tudtam megszámolni és nem értettem az okát. Felnőttként azóta is számolom és minden évben egyre kevesebbet találok, de lehet, csak romlik a szemem… de igazából nem hiszem, hogy azzal lenne a baj.

Roham az ajándékokért, a lelketlen, ötlettelen vacakokért, az utolsó pillanatban megvásárolt, mindegymiazjóleszezneki holmikért. Költeni eszetlenül, hitelcsapdákba ejtve megukat és sokszor pont azt a csodaszép részét elveszítve, hogy kitaláljuk, már előre tervezgetve kinyomozzuk, minek örülne legjobban a másik. Mi az, amivel igazán meg tudjuk lepni, amire nem számít, és ami által lesz igazi a karácsonyi ajándék és az az öröm, amit annak adása jelent.

Számomra ez kicsit olyan, mint a színházban a premierajándék. Mikor kezdtem a pályámat, még mindenki készült rá, rengeteget ötletelt, keresett, kutatott mire mindenkinek olyan apróságot talált, aminek örül is, kapcsolódik is a darabhoz, szerepéhez, vagy a próbaidőszakhoz. Aztán ez a szép hagyomány is elkopott. Először csak egy-egy ember nem adott semmit a többieknek, aztán jött a pezsgők korszaka. Az az időszak, amikor ugyan pontosan tudják, hogy sosem iszol alkoholt, de mégis egy kocsmányi palack állt az asztalodon és ezzel azonnal tudtad is, hogy sok minden érdekelte a kollégákat, csak a személyed nem. És így halnak ki, tűnnek el a szép hagyományok, amelyek tették a színházat is és a közösséget is olyanná, amely ma már nem nagyon létezik. Más a premier bulik hangulata is. Régen nem az bulvár TV és pletykalapok számára mosolyogtunk és villogtunk, hanem egymásról szólt és a sok beszélgetésről.

Őrzöm a karácsony hangulatát és próbálom táplálni az adventi gyertyák lángját. Ma már én készítem karácsonyi ajándékaimat és legalább akkora örömöt tudok vele okozni, mint amíg vásároltam őket. Továbbra is gyűjtöm a zenéit és sokak megbotránkozására képes vagyok nyáron is hallgatni ezeket. Ma már tevékenyen kiveszem részem a menü összeállításában és mára a sütemények felhozatalának nagy része az én konyhámból kerül az asztalra és ma már ott ülök az éjféli szentmisén is, illetve mindezeket megelőzően már nyolc éve segítek ilyenkor az Ökomenikus Segélyszervezet munkájában. És nekem így teljes az ünnep. A családom eltávozott tagjaira emlékezve, a régi sztorizások folytatásával és a másnapi reggelivel, amelynek elmaradhatatlan eleme a fonott kalács, amit már szintén én készítek.

Ülök a sötétben. Ebben az esztendőben csak csendesen, család nélkül. Délelőtt a teraszon ünnepeltünk kicsit a biztonság miatt, de már rég hazament és alszik mindenki. Csendben nézem az apró karácsonyfámon világító színes izzókat és a szép díszeket, alatta az ajándékaimat, hallgatom, ahogy csengnek a csengettyűk a gyertyák által forgatott szerkezeten és ahogy Chris Rea énekli, hogy „I’m driving home for Christmas, oh I can’t wait to see those face…“.

Elgondolkodva nézem a kis karácsonyi kerámiaházban pislákoló gyertya fényét, érzem a füstölő illatát és arra gondolok mennyire hálás lehetek a jóistennek, hogy megadta nekem mindezt ebben az évben is. Igaz, másképpen mint idáig bármikor, igaz szomorkásabb hangulatban, igaz ölelések nélkül és maszkban, igaz délelőtt és nem este, de van tető a fejem felett, van munkám, van étel az asztalomon, segíthettem ebben az esztendőben is másoknak ételhez jutni és ami a legeslegfontosabb, hogy nem lettünk kevesebben. Mert csak ez a legfontosabb!

Köszönöm!

TAGS
RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Camino Steve
Budapest, Magyarország

Szia! Csutka Istvánnak hívnak, de a világ különböző túraösvényein a Camino Steve név ragadt rám. Thru hiker (hosszú távú túrázó), blogger és „mesélő“ vagyok. Fedezd fel velem a világot és inspiráló történetek, fotók, hasznos túra tippek és tesztek várnak rád! Megmutatom neked, miképpen tudsz harmóniában élni a természettel és miért fontos, hogy közben meghallgassuk mások történeteit is! #ilovehiking

activated