Fura szerzet az ember, sokan érzik úgy, hogy nehezen kiismerhető, de az évek során rá kellett jöjjek, hogy ez nem így van… legalább is, van közülük olyan, aki más. Nagyon más.

Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Nem láttam senkit az autó mögött, így finoman ráléptem a gázpedálra. Elindult szépen hátra, de a tolatóradar hirtelen elkezdett visítani. Nem pittyegni, mint amikor közelít valamihez, majd egyre gyorsulva végül folyamatos sípolásra vált, ahogy odaér egy tárgyhoz, hanem egyből ez utóbbira váltott. Azonnal beletapostam a fékbe. Nem értettem, mert az úttesten álltam, ahol nincs semmi és hiába néztem jobbra, hiába néztem hátra, nem is láttam semmit és senkit. Ahogy azonban fordultam a másik oldali tükör felé, rémült tekinteteket vettem észre és pillantásukból, arckifejezésükből azonnal éreztem nagy baj van. Belenéztem a bal oldali tükörbe és megláttam egy kiborult fonott kosarat az úton.

Jesszusom! Elgázoltam valakit? De, hogyan? Nem volt mögöttem senki és éppen csak elindultam.

Kiugrottam az autóból és mögé rohantam és akkor észrevettem, hogy egy idős néni fekszik az úton, pont az autóm mögött. Istenem, elgázoltam. Mindenki lemerevedve nézett minket.

Gyorsan leguggoltam mellé és kérdeztem: „Jól van?” Szerencsére azt válaszolta, hogy: „Igen, minden rendben.” Felsegítettem és összeszedtem a szétgurult zöldségeket, gyümölcsöket. Közben persze, elkezdtek gyűlni az emberek és egyre kellemetlenebb lett a hangulat, pedig tudtam, nem hibáztam. Mondta is a néni, hogy: ”Ne haragudjon fiatalember, elbambultam és nem vettem észre magát!”. De ez engem egyáltalán nem nyugtatott meg, mert úgy éreztem, nekem kellett volna észrevennem. De pont a holttérbe és közvetlenül az autó mögé lépett be, abban a másodpercben, ahogy elindultam. Még jó, hogy volt tolatóradar az autóban. Mindkettőnk őrangyalának hála, éppen csak meglöktem, de 80 éven túl már ez is sok lehetett volna és az a kis lendület, ahogy elindultam is elég volt, hogy elessen.

Pár utca a rendelőintézet, úgyhogy azonnal odavittem a biztonság kedvéért és mert a kezét azért fájlalta és tudtam azt is, hogy muszáj ilyen esetben azonnal orvost hívni, hiszen lehet olyan sérülés is, ami nem látszik. Addigra az egyik lánya is odaért és együtt mentünk be az orvoshoz. Az orvos megnyugtatta, de a kezét még az este során végül begipszelték, mert elkezdett nagyon fájni neki, de szerencsére komolyabb baj nem történt.

Így ismerkedtünk meg. Nem lehet azt mondani, hogy nem lehetett volna jobb, szerencsésebb helyzet során… de a sors, így írta meg nekünk.

Az első pillanatban, ahogy ránéztem azonnal tudtam, Marika néni egy nagyon jó ember. Sohasem értettem, miért van az, hogy ha egy jó emberre ránézünk, az azonnal látszik rajta. Más tulajdonságok miért nem látszanak úgy, mint a jóság? Pont ezen gondolkodtam ma is, amikor beparkoltam és átpillantottam a mellettem álló piros autóba. Egy idős néni ült benne és várt a sofőrre. Talán a fiára, talán a férjére, nem tudom. De most is azt éreztem, amit életem során párszor, azt, hogy ez a néni is különlegesen jó ember.

Úgy látszik a Jóisten, az igazán jóknak, ad valami olyan szépséget, valami olyan lelki békét, amely átsugárzik egész lényükön és örökre ott marad arcukon. A jóság, ugyanis nem letörölhető, nem múlandó szépség.

Volt, persze aki haragudott rám a baleset miatt, de Ő mindig megvédett és mondta: Jajj, ne foglalkozzon vele mit mondnak, persze, hogy aggódnak értem, de ez így is van rendjén! Az a lényeg, hogy én nem így gondolom és érzem.” és ez hihetetlenül jólesett, mert természetesen óriási lelkiismeret furdalásom volt és többször meg is látogattam, míg rendbe nem jött a keze.

Milyen kicsi a világ! Hányszor jöttem már rá erre és hányszor tapasztaltam utazásaim során, amikor lehetetlen helyeken és helyzetekben találkoztam ismerőssel, vagy honfitárssal. De, hogy az derüljön ki, hogy Marika néni fiával éveken át együtt dolgoztam… igazi meglepetés volt. Péter igazán kiváló muzsikus és ahogy jobban megismertem családját, nem is lehetett már kérdéses, hogy honnan is ez az elsőrendű tehetség, hiszen édesapja generációkra visszamenőleg határozta meg a település zenei világát.

Aztán egy vasárnap, a mise végén, ahogy szoktam még bent maradtam a kiürült templomban, mint ahogy az El Caminón is tettem. Szeretem azt a csöndet, amikor még picit magam tudok lenni a gondolataimmal. És akkor valaki leült mellém.

Odanéztem és Marika néni volt az. Mosolygott, ahogy mindig szokott, amikor rám nézett. Megfogta a kezem és úgy beszélgettünk. „A lányom szólt, hogy Mama, itt van az a fiatalember mindig a templomban. Melyik, kérdeztem? Tudod, az, aki elütött.” Majd folytatta: „Sosem vettem észre magát.” Mondtam neki: „Én sem Marika nénit… szokott járni rendszeresen?” „Viccel?” kérdezte mosolyogva. „A hatalmas gesztenyefákat is mi ültettük a templom elé még leánykoromban.”

Aztán csak ültünk ott és beszélgettünk és Ő nem engedte el a kezemet és nem is akartam, hogy így tegyen. Azt hiszem, nagymamám tudta így fogni utoljára.

Onnantól kezdve, minden vasárnap, vagy szombaton beszélgettünk a mise után és együtt mentünk a sarokig. Mindig volt pár jó, pár bíztató szava, midig megkérdezte, hogy van édesanyám és kért, hogy vigyázzak rá. Sohasem panaszkodott, csak a szemére picit, hogy az egyre jobban romlik, és így nem tud már rendesen olvasni, pedig még nem olyan régen is, igazi könyvmoly volt.

Egyszer-egyszer előfordult, hogy nem láttam és mindig rossz érzés fogott el, mindig hiányzott és csak reménykedtem, hogy csak valami családi esemény miatt nem tudott jönni és nincs semmi baja és szerencsére, tényleg sohasem volt gond.

Szombat este van. Ma mentem templomba, mert tudtam, holnap reggel nem tudok majd elmenni a verseny miatt és az elmúlt hetekben hiányoztam, vagy másik templomban voltam édesanyámmal.

Mindig első dolgom, hogy átnézzek a bal oldali padsorokba, arra a helyre, ahol ülni szokott, de üres volt a helye. Gondoltam, biztosan holnap jön majd barka szentelésre, bár szombat esténként is mindig itt szokott lenni.

Véget ért a húsvéti hetet megelőző mise és én maradtam, ahogy szoktam még egy kicsit, amíg mindenki elindul hazafelé és elcsendesedik a templom. Ahogy ott ülök, hirtelen megint leül mellém valaki. Megörültem, ahogy érzékeltem és odafordultam, de nem Ő volt az, hanem egy másik néni, a barátnője.

„Ne haragudjon, hogy megzavarom, csak szerettem volna mondani magának, mert gondolom nem volt idehaza az elmúlt hetekben, hogy tudja-e mi történt Marcsikával, mert tudom, nagyon szereti Őt és Ő is magát?” „Nem, miért valami baj van?” kérdeztem.

„Igen, napok óta nincs magánál és ma feladták rá az utolsó kenetet….”

Eltörtem…

Istenem! Miért? Miért pont Ő? Miért a legjobbakra van állandóan szükséged? Miért érzem azt, hogy mindig csak a jók mennek el? Azok, akiknek az arcára van írva, hogy mennyire jók, mennyire szépen és példásan élték életüket?

Persze, tudom, 87 év szép idő és ha megadta neki a Jóisten, hogy a betegsége ellenére fájdalmak és szenvedés nélkül távozhat közülünk, az az élet nagy ajándéka és meg is érdemli ezt… de miért nem maradhat még egy kicsit? Kivel fogok most már vasárnap délelőttönként beszélgetni? Ki fogja úgy megfogni a kezem, úgy rám nézni és úgy bíztatni?

Amíg lehet, imádkozom érte és tudom, ha elérkezik az idő, ha mennie kell, a lehető legjobb helyre kerül, mert nem kerülhet máshova, csak azok közé, akiknek ugyanolyan kedvesség és mindent átható szeretet ül az arcukon.

Vigyázz rá Istenem!