Kalandra fel

EMBRACE THE SUCK

on
August 26, 2021

Még koromsötét van, amikor 6 órakor elkezd rezegni az órám ébresztője. Gyorsan kinyomom a szundi funkció gombját és ezzel további 8 perc Mennyország illúziójába ringatom magam a hálózsákom melegében.

Még a fejem búbját is betakarja, így semmit sem látok a körülöttem lévő vadregényes világból. Összekuporodok amennyire tudok és arra gondolok, miért van az, hogy mindig úgy érezzük, ilyenkor tudnánk még a legjobban aludni.

Aztán pár perc múlva kinyújtózom és kicsit felpörgetem vérkeringésemet, aztán a fejem is kidugom végre a hálózsákomból és még mielőtt lejárna a 8 perc kényelmi időm, leállítom az órámat. 6:06 perc. 

Felkapcsolom a fejlámpámat, majd kiveszem a füldugót a fülemből és azonnal el is teszem a helyére, mert ez az egyik legnagyobb és legfontosabb kincse felszerelésemnek, amelyre úgy vigyázok, mint a szemem világára.

A shelter – amely pont úgy néz ki, mint egy buszmegálló, azaz csak három oldala van – itt a vadonban luxusnak számító védelméből kikandikálva szomorúan állapítom meg, hogy ma is esik. Ez a tény nem igazán hat rám lelkesítőleg, azonban az ilyen pillanatokat mégis szeretem. Ugyanis semmivel se összehasonlítható a szitáló eső csöndje az erdőben. Valami teljesen egyedi síron túli csönd, mintha egy hangtechnikus az összes potmétert lehúzta volna. Mindig az egykori szovjet film, a „Csendesek a hajnalok“ jut eszembe róla. Ráadásul, még mindig jobb, mintha újra ömlene, mint tette ezt az elmúlt két hétben.

USA, North Carolina állam

Kikapcsolom a hálózsákomat a derékaljhoz rögzítő két csatot és kibújok a meleg vackomból a dermesztően hideg valóságba. Nekitámasztom hátamat a shelter farönkökből álló falának, magamhoz húzom a gázfőzőmet és a vizes palackokat és megkeresem a hálózsákomban a dupla zokniba rejtett vízszűrőmet. A leghatékonyabb technológia, nehogy az éjszaka során elfagyjon, mert akkor aztán megáll a tudomány. Nem sok felszerelésem van, de mindegyik része életmentő számomra, ezáltal úgy is vigyázok rájuk.

Akármennyire is fáradt vagyok este, amikor a 12 órás gyaloglást követően megérkezem a kitűzött napi célpontomhoz, mindig az az első dolgom, hogy megkeresem a vízlelőhelyet és feltöltöm minden kulacsomat. Kb. 15-20 perc egy-egy ilyen művelet, amely a hidegben, a nyakamba ömlő esőben a jéghidegben és a jéghideg vízben nem egy kellemes időtöltés, de rájöttem, hogy még mindig ezerszer jobb, mint reggel megtenni ugyanezt. Így elegendő vizem lesz a vacsorámhoz, reggelimhez, sőt a nap első szakaszához is. 

Gyorsan átszűröm a reggelimhez szükséges vizet a jégkásás kulacsomból a titánium bögrémbe, majd felteszem melegedni a gázfőzőmre.

Szeretem hallgatni a gázrózsából áramló gáz sziszegő hangját, nézni a kék és narancssárga lángjait a sötétben, a meleg illúzióját érezni, miközben felszerelésem egy részét elkezdem összepakolni és a reggelimet előkészíteni.

Egy napi ételmennyiségem. Nem tudsz többet cipelni, mert hetente tudod csak feltölteni a készleteidet.

Minden nap ugyanaz. Granola, zabkásával és forró csokival, vagy Ramen, az a jól ismert kínai, zacskós tésztaétel, amiből 7,5 deci levest készítek. Ez a meleg kaja tényleg maga a Nirvána számomra és kell, hogy begyújtsa a rakétáimat, a mai 53 kilométerre.

Sokan hónapokon át kizárólag csak hideget esznek, hogy még a 110 grammos gázpalack és a 28 grammos gázrózsa súlyát is megspórolják, de nincs az az Isten, amiért lemondanék arról az élményről, hogy este és reggel melegség járja át testemet és miközben elfogyasztom az ételt a kezemet is melegítse a bögrém.

Már csak egy marad hátra, ami számomra a legrémisztőbb pillanata a reggeleimnek. Visszavenni a vizes, jéghideg, büdös ruhámat. Ennél borzalmasabb és undorítóbb pillanata nincs a napnak, de miután csak egy ruhám van és tegnap is esett, éjszaka pedig a ködtől és a párától, nem hogy ne szárad meg, hanem még vizesebb lesz, így ez is a napi rutin részévé válik.

Mindig úgy alakítom, hogy tényleg ez legyen az utolsó teendőm, majd felhúzom még a tocsogóan vizes, vagy éppen csonttá fagyott túracipőmet, berakom a zsákba a kimaradt dolgokat és abban a pillanatban indulok, ahogy világos lesz.

Joggal merülhet fel benned a kérdés, ha ennyire nehezen élem meg a reggeleket, miért indulok el újra és újra? És egyáltalán, ha ennyi nehézséggel jár, akkor miért vágtam bele, hiszen tudhattam, hogy hónapokon át az erdőt járva lesz majd eső, hideg, hó, sőt hóvihar, vagy éppen forróság és 63 kilométeres víznélküli szakaszok a sivatagban? 

Igen, ha becsülettel felkészülsz, akkor ezt valóban tudod és szó szerint felkészülsz rá. Azonban van, amire mégsem tudsz. Nem tudsz eléggé felkészülni arra, hogy majd egy éven át koromsötétben és jégveremben ébredj, hogy szinte mindig egyedül vagy és főleg arra nem, hogy milyen időjárás vár rád.

Kicsit sárosan… USA, Appalachian Trail, New Hampsire állam

Mert persze, esett tegnap és esik ma is, sőt zuhog, de majd holnapra eláll. De aztán valahogy holnap nem hogy nem áll el, hanem már dézsából ömlik. Persze, te kemény vagy és motivált és felkészült és mész tovább. De aztán a harmadik, a negyedik nap is eltelik, sőt az első hét is, majd a második hetet követően is csak zuhog. És ez nem egy kellemesen meleg nyári zápor, hanem 2-6 fok van. Vagy éppen úgy ömlik, mintha egy gonosz manó folyamatosan jönne melletted és egy vödörből zúdítaná a nyakadba a vizet, majd délben szórakozást vált és hirtelen leesik a hőmérséklet és hatalmas hóvihar érkezik, ahol pillanatok alatt fagy rád a teljesen átázott ruhád és két óra múlva már a keresztbe hajlott bokrok alatt kúszol a térdig érő hóban és próbálod megtalálni a hófehér jelzéseket.

Ugye mennyire más így? Pláne, ha nem felejted el, hogy este sincs fedél a fejed fölött, hogy nincs zuhanyzó, ágy és fűtött szoba, hanem csak a dagonyába felállított sátrad, amelyet egész éjjel ráz és üt az esőcseppek tömkelege, vagy éppen szerencséd van, mert egy shelterben tudod meghúzni magad, ahol épp marad még annyi száraz hely, hogy nem egy tócsában kell aludj. Bár az sem jobb, amikor a ködpárától lesz reggelre mindened csuromvizes.

Persze ezek mind mind azok a dolgok, amelyek együtt járhatnak a természetjárással, sőt ettől kalandos, vagy van akinek éppen ez a legfontosabb adalék a természet szépségeihez. De kíváncsi lennék, hol lenne az a pont, ahol már nem tartod ezt természetesnek, ahol nem csak elkezd frusztrálni, hanem elkezd idegesíteni, majd dühíteni? Hogy, bakker, mikor fog már végre elállni? Mikor tudok végre nem nyakig sárban, egész nap patakokban gázolva járni az erdőt, mikor vehetem fel végre reggel a büdös, de legalább száraz ruhámat és mikor lesz az, amikor élvezni is tudom az engem körülölelő, egyébként meseszép természetet és nem csak nyakam behúzva, fejem leszegve rovom minden nap a 40-50 kilométeremet? Mikor fogom végre látni a napot?

Amikor az ösvény olyan, mint ha egy patakban gázolnál egész nap. USA, Appalachian Trail

Meddig bírnád? Hol billennél ki a határozottságodból és az elszántságodból? 

Hol mondanád azt, hogy elég, nem bírom? Egy hét után, talán kettő? Bírnád egy hónapon át is ugyanezt? És mit szólsz ahhoz, ha hat héten át ömlik az eső, szakad a hó, vagy reggel letörik a cipőd nyelve a mínusz 15 fokban és a gázfőződ felett kell grillezzed, hogy egyáltalán fel tudd venni? Hogy annyira hideg van, hogy még a vizes cuccodat is magadra kell vegyed és a mínusz 17 fokos hálózsákodban is végigvacogod az éjszakát? Hogy hat hét alatt csupán hétszer! látod a napot? Hogy a pulóvered lapra fagy reggelre? Hol  és mikor fogsz eltörni?

Kívülről nézve másképp néz ki mindez és ilyenkor érkezik a Facebook népének természetes reakciója, hogy ha nem teszik, akkor minek mész oda, de az életben azért nagyon másképp festenek ezek a helyzetek és rendszerint azok szólnak meg, fogalmaznak meg kritikát, akik a saját életükben, ennél kisebb dolgoktól is megtörnek, pedig ugyanúgy számíthattak rá és ugyanúgy ők választották a helyzetet.

Mindegy, hogy milyen álmod van és milyen célt formálsz belőle, egy dolog kiemelkedően fontos, ha el is akarod érni! Hogy fogadd el, hogy a célodhoz vezető úton szívni fogsz! Nincs vörös szőnyeg legurítva senki elé. Nincs olyan, akinek útja Forma 1-es simaságú aszfalton vinne a célig és ne lennének rajta hepék és hupák! 

Ha nem lógod el a felkészülésedet, ha mindent megteszel az úton, hogy később ne lehessen lelkiismeretfurdalásod, amiatt, hogy te magad voltál az akadály és elfogadod, hogy az úton komoly nehézségek is fognak várni rád, amelyek néha áthághatatlannak tűnnek, akkor sohasem fogod feladni és elérsz a célvonalig, sőt át is szakítod majd azt.

Hazánk legnagyobb motivációs trénere azt osztja meg rendszeresen oldalán, Hogy: „Amikor a körülmények igazán próbára teszik kitartásod, gondolj arra, hogy minden vihar elmúlik egyszer!“

fotó: Szabó Péter Facebook oldala

Mondhatjuk, hogy szép gondolat, pláne ha saját lenne, csak van vele egy nagy gond. Az, hogy ez egy fotelből, a kályha melege mellől megfogalmazott gondolat. Mi a bajom vele? Egyszerű.

Mindannyian tudjuk, hogy minden vihar elmúlik egyszer és ehhez nincs szükségünk motivációs trénerekre. A problémák ugyanis nem a viharokkal vannak, hanem a végnélküli viharokkal. Hiszen fogalmazhatták volna úgy is ezt a gondolatot, hogy: Amikor a körülmények igazán próbára teszik kitartásod, gondolj arra, minden háború véget ér egyszer!

Igaz ez? Igaz. De mi van akkor, ha a 100 éves háborúról beszélünk? Véget ért persze az is, csak éppen nem élte meg, vagy túl senki. És ez a lényeg!

Mert hinni lehet abban és várni cselekedetek nélkül, hogy véget ér majd minden nehézség és végül kisüt a nap, de sokkal nagyobb eredményt érhetünk el, ha felkészülünk ezekre a pillanatokra, ha elfogadjuk, hogy lesznek ilyenek és a reménykedés helyett inkább arra fordítjuk energiáinkat, hogy miképpen éljük túl, vagy fordítsuk ezeket a helyzeteket előnyünkre. Miképpen tudunk tanulni és általa fejlődni, illetve másokon segíteni?

A szívás ugyanis tanulás, a szívás fejlődés, a szívás megmutatja határaidat és kitűzi, hogy tudd, min kell átlépj, ha a túloldalára szeretnél jutni. Fogadd el, hogy a szívásnak vannak előnyei, akármilyen antagonisztikus ellentétnek is tűnik, mert megerősít és még egyszer már nem tud meglepni és ugyanúgy megállítani.

Mindig úgy akartam élni mint egy indián, vagy cowboy. Hát most megkaptam. De belegondoltál már, hogy mire gondolhattak anno, a Grand Canyonhoz érve? Ez a gondolat akkor merült fel bennem először, amikor egy indián srác motorcsónakjának alján feküdtem a Colorado folyón, a Grand Canyon gigantikus szikláitól ölelve, miközben leállított motorral csurogtunk lefele a hatalmas kígyóként tekergő kanyonban, amely másfél kilométer mély és a helikopterek is, csak aprócska bogaraknak látszódnak.

Grand Canyon, Eagle Point, USA

Mire gondolhattak, amikor először értek ide?

Arra, hogy Istenem, milyen meseszép. Vagy arra, hogy Istenem, hogy fogunk tudni ezen átkelni? Ugye milyen nagy különbség, pedig ugyanott állunk, ugyanazt látjuk. Csak éppen teljesen más attitűddel és célokkal.

Gondolj erre, amikor a sötétben ébredsz és ha képes leszel mosolyogni ezen, ha megpróbálod az adott helyzetből kihozni a maximumot és annyit haladni előre a céljaid felé amennyit csak tudsz, akkor nincs semmi és senki aki képes lenne megállítani!

Az Appalachian Trail végét jelző táblánál, a Mount Katahdin csúcsán

Amennyiben kíváncsi vagy arra a napra az Appalachian Trailen, amely a legkeményebb megpróbáltatás elé állított, akkor olvasd el ezt a bejegyzést is:

TAGS
RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Camino Steve
Budapest, Magyarország

Szia! Csutka Istvánnak hívnak, de a világ különböző túraösvényein a Camino Steve név ragadt rám. Thru hiker (hosszú távú túrázó), blogger és „mesélő“ vagyok. Fedezd fel velem a világot és inspiráló történetek, fotók, hasznos túra tippek és tesztek várnak rád! Megmutatom neked, miképpen tudsz harmóniában élni a természettel és miért fontos, hogy közben meghallgassuk mások történeteit is! #ilovehiking

activated