Kalandra fel

Farkaskaland a Kárpátokban

on
April 22, 2021

Sokszor, sok helyen meséltem már arról, hogy gyermekkoromban, édesapám mesélt nekem esténként és nem meséket olvasott, hanem kalandregényeket és vadászírók elbeszéléseit. Valószínűleg ezeknek az estéknek köszönhetően alakult ki bennem a kalandvágy, a természet- és a természetjárás iránti rajongás és örülök, hogy édesapám még megérhette, hogy neki köszönhetően kialakult, legelső gyermekkori álmaimat meg is valósítottam.

Nem említettem még soha, sehol, hogy volt egy történet, amelyet sokszor kértem édesapámtól, hogy meséljen el újra és újra. Ezt nem olvasta, hanem valóban mesélte, ugyanis a történet a dédapjával történt meg. Mostanában sokszor eszembe jutott a történet és édesapám, ahogy ott ült az ágyam mellett és mesélte. Gondoltam, hogy itt az ideje, hogy már csak a családi legendáriumunk fennmaradása érdekében is leírjam és aztán megosszam veletek is, hátha lesz olyan gyerkőc, akinek ha elmesélitek, olyan élményeket kaphat, amelyeket aztán én is átélhettem általa!

Igyekszem úgy elmesélni, ahogy egykoron nekem mesélte az édesapám.

Édesapámnak még kiskorában mesélte el nagypapája a következő történetet az ő édesapjáról, aki két évszázaddal ezelőtt erdész volt a Kárpátok vadregényes fenyvesei között. Vele történt meg a következő, különös eset.

A kép csak illusztráció. Sajnos nincs fotóm az ükapámról.

Ükapám a holdvilágos éjszakák egyikén, ki akart ülni farkaslesre, mert igencsak elszaporodtak az ordasok a környéken. Az erdészházban magára vette vastag medvebőr bundáját és elindult az egyik jó áttekintést biztosító, egyedülálló tölgyfa irányába. A téli estéken már korán sötétedik, s míg a hold fel nem jött, csendesen vizsgálgatta a szikrázó csillagokat és nézte a hóval borított óriási fenyőfákat. A szemközti ormokon már látta, hogy kelőben van a hold, mert szikrázó sugarai visszaverődtek a havas tájon. Csendesen várakozott a hideg éjszakában és kezét egymásba fonva, a kabátujjába összedugva várta a szerencsét.

Úgy nézett ki nem kedvez a vadászatnak ez az éjszaka és már éppen be szerette volna fejezni az éjszakai lest – ugyanis a hideg egyre dermesztőbbé kezdett válni -, amikor a távolból hosszan elnyújtott farkasüvöltés szállt fel a csendes éjszakába. Az üvöltésre hamar válasz is érkezett, majd egyre erősebben visszhangozták a távoli völgyek a farkasok kardalát. Meglepetéssel tapasztalta, hogy ez az üvöltés egyre közeledik feléje. A nagy zsákmány ígéretével teli egyre feszültebb várakozás közben hirtelen különleges zajokat is észlelt éles, erdei neszekhez szokott füle. Rövid fülelés után – amikor kucsmáját már feljebb tolta, hogy jobban hallhassa a vadon neszeit -, megdöbbenéssel tapasztalta, hogy lódobogás és kocsizörgés is vegyült a farkasok egymásnak felelgető üvöltésébe.

Egyelőre hiába meresztgette szemét, hogy felfedezze, milyen kocsit üldöznek a Kárpátok éhes ordasai, ugyanis még sötétség honolt azon a részen, ahol a Lengyelország felől jövő behavazott út kanyargott fölfelé a hegyoldalban. Figyelő szeme azt a pontot kereste, amely a fenyveserdő és a holdvilág által megvilágított határ volt. Tudta, hogy az egyre jobban hallatszódó lódobogást és szekérzörgést előidéző zajforrásnak valahol ott, a világos hóval borított legelőknél kell majd előtűnnie a sűrű fenyvesből. Rövid idő múlva, pont azon a részen fel is tűnt egy jellegzetes cigányszekér, ami sásból font tetővel volt fedve. A szekér elé, pedig egy elég gyenge bőrben lévő ló volt befogva. Szerencsétlen párát a szekér gazdája erős gyeplőrázással és ostorcsapásokkal próbálta még nagyobb sebességre ösztönözni. Ahogy egyre közeledtek, látszott, hogy nem csak az ostor hatására futott teljes erejét megfeszítve a szegény ló. A hideg éjszakában egyre hangosabb farkasüvöltés is ösztönözte a gebét.

A lovát hajtó cigány kétségbeesett mozgásán látszott, hogy ő is elég nagy pánikba esett a szekér után loholó, az erdőből a hold által megvilágított területre érő ordasok láttán.

fotó: wolflife.eu

Az emelkedőn a szekér futása egyre lassult, a farkasok pedig mind közelebb és közelebb kerültek a már lassan biztosnak vélt zsákmányukhoz. Az erdész pontosan tudta, ha felérnek a nagy tölgyfa feletti tetőre, akkor megúszták a farkaskalandot, mert a lefelé lejtő úton, már közel kerülnek a lakott településhez, a farkasok pedig kerülik az ember közelségét. De hát addig bizony nehéz út vár a kifáradt, rozoga ló által vontatott és a benne ülő emberekkel megrakott szekérre.

Ahogy lassan közeledtek az öreg tölgyfa felé, egyre jobban kivehetővé vált a kocsis üvöltése. Hol imádkozva, hol káromkodva bíztatta öreg, sovány gebéjét, majd egyre hallhatóbbá vált már a purdék és egy asszonyi hang jajongása is. A rémült gyermeksírásokból kivehető volt, hogy bizony sokan és igen nagy riadalomban lehetnek a szekér aljában lévő szalmába bújva. 

Ükapám felmérte a farkasok és a kocsi sebességét és úgy vélte, hogy a nagy tölgyfáig nem kell a tragédiától tartania és akkor ő majd nyugodtan megtizedelheti a gyűlölt ordasokat. Ismerte a farkasok tulajdonságát, tudta, hogy csak akkor mehet biztosra ellenük, ha nyugodtan közel ereszti őket magához. Erre pedig a nagy tölgyfa előtt húzódó mélyedésben lévő útszakasz kínálkozott a legmegfelelőbbnek.

A támadás tervét jónak találta és bízott benne, hogy a cigánycsaládot meg tudja menteni. A holdfénytől árnyékban megbúvó rejtekhelyén biztos volt benne, hogy nem veszik észre a máskülönben igen éber ragadozó állatok, akiket láthatóan, most teljesen elvakított a vadászat láza.

Tervét azonban nem közölhette a végső kétségbeeséséhez egyre jobban közeledő, a farkasok által üldözött cigánycsaláddal.

Valószínű, hogy a lovát hajtó apa – aki jól ismerhette a környéket -, szintén a menekülés lehetséges módozatain törte a fejét. Tisztában lehetett azzal, hogy ha felérnek a tetőre, mindnyájan megmenekülnek, az asszony, a purdék és az egyetlen vagyonkája az a szerencsétlen ló is.

De hát odáig, még vagy 600 méter meredek kaptatót kell legyőzniük a fáradt kimerült párával.

Vissza-visszasandítva megdöbbenéssel mérte fel a helyzetet és lassan tudatosult benne, hogy nem lesz elegendő ereje a tetőig a gebének ahhoz, hogy megtartsa a farkasok és a szekér közti biztonságos távolságot.

Reménytelennek és menthetetlennek ítélte meg helyzetüket. Lelki szemei előtt már szinte látta, hogy a saját szeme láttára miképpen tépik szét egész családját az éhes toportyán férgek. Van ugyan fegyvere, egy hosszú fejszéje, de hát hat-nyolc óriás kárpáti farkassal, ki tudna egyedül elbánni?

fotó: wolflife.eu

Senki, mert az maga a halál!

Még ha csak ő halna meg, az még megjárná, mert már élt eleget, de ha meghal, akkor ki szerez táplálékot a gyermekeinek? Majd megőrült a gondolatra, hogy végig kell majd néznie, hogy tépik szét kicsinyeit az ordasok. Valamit ki kellene dobnia, valami étket, hogy leköthesse a farkasok figyelmét arra a rövid kis időre, amíg felérnek és a lejtős domboldalra fordulhatnak. Ekkor azonban végigfutott benne a gondolat, hogy ma sem ettek. A kicsik még szoptak, de a nagyobbaknak és neki sem jutott semmi. A maradék száraz kenyeret az asszony ette meg, hogy legyen ereje a kicsiket táplálni.

A szeme sarkából ismét hátranézve látta az összebújt, halálfélelemben reszkető rajkókat és egy pillanat alatt eszébe villant a megoldás.

Igen, ez az, hiszen itt van a Gerzson, a másodszülött fia, a púpos, őt kell feláldoznia a többiért, őértük.

Neki nem sok hasznát veszik, mert csúnya, töpörödött, rossz kinézésű, bár igaz, hegedülni nagyon szépen tud. Amire eddig ért gondolataiban, a tölgyfa közelébe érkezett a szekér.

Hátra ordított, hogy „Gerzson”!

A készséges kis púpos rögtön ott termett mellette, mert azt hitte segítségét kéri az édesapja, de tévedett, mert a következő pillanatban már repült is a kocsinyom mellé a szűz hóba. Azt hitte kiesett és megdöbbenéssel hallotta, az apja hangját, amint nagyobb sebességre ösztönözi a lovát. Mintegy elhaló sikolyt, még az anyja hangja is eljutott füléhez, sőt egy tompa puffanást is hallott. A kocsi pedig mintha óriási tehertől szabadult volna, hirtelen meglódult. Pedig a kis vézna púpos test nem sokat számíthatott csak talán az öreg gebe ijedt meg a puffanástól, a sikolytól és az ostor kiváltotta még fájdalmasabb csípéstől.

A bemélyedésben vezető útnál a farkasfalka laza láncban üldözte a szekeret, hogy a távolságot lerövidíthesse és gyorsabban érhesse el az űzött áldozatot, a gőzölgő és habos tajtékot eresztő lovat. Azonban már feltűnt nekik az újabb, még könnyebb zsákmány és a kocsinyomon közelítettek a kidobott purdéhoz.

A gyerek a mélységes csalódásából, hogy otthagyták, nem bírt feléledni, de okos esze azonnal felmérte, hogy pillanatokon belül elérik a farkasok és majd rávetik magukat. Hogy ne lássa az elkerülhetetlent és ne is halljon semmit, fejét mélyen a hóba szorította és fekve maradt. Így nem is láthatta és hallhatta a vadászfegyver villanásait, és a dupla cső dörrenéseit, sőt még a házi készítésű, vágott ólom pusztító hatását is csak akkor láthatta meg, amikor egy erős kéz hirtelen felemelte a vakító hóból és a talpára állította. Megijedt a hatalmas bundás embertől, de azt is látta, hogy nem kell már félnie, mert a puskás isten elűzte az ordasokat. Már akiket még el lehetett űzni, ugyanis vérükben rángatózva, a végsőket vonaglották a legbátrabb, a legerősebb és a leghatalmasabb farkasok. A többi pedig inaszakadtából hordta az irháját vissza, az oltalmat nyújtó fenyves felé. 

A rongyaiba burkolt kis púpos, rémültében még megmentőjének bíztató és megnyugtató szavaira sem tudott megszólalni. Mint egy sóbálvány úgy nézte, ahogy a vadász összekötözi az ordasok hátsó lábát, majd felcipelve a hatalmas tölgyfáig, jó magasra felakasztotta azokat. A vadász visszatérve látta, hogy a kis púpos szeme fájdalmasan tekint a nemrég tovatűnt szekér irányába. A gyerek felé közeledve a hatalmas ember hirtelen lehajolt és valamit felemelt a hóból, majd a gyermeknek adta.

Akkor látta ám a kis púpos, hogy a mindenkinél jobban szeretett kedves, kis kopott hegedűjét tartja a kezében. A nagy ember aztán vállára tette kezét, hogy enyhe, de határozott mozdulattal elindítsa a gyermeket a távoli erdészház irányába.

Erdészház a téli Kárpátokban fotó: Oleg Grigorjev

A hosszú kaptató után már hallották a hatalmas komondorok csaholását, akik messziről megérezték a szeretett gazda jövetelét. A kis jövevényt igencsak mogorván fogadták és csak a vadász utasítására csendesedtek el, bár a morgásuk továbbra is hallatszott, de talán inkább csak amiatt, mert megérezték az ordasok illatát az erdészen. Végül kénytelen volt inkább bezárni az erős házőrzőket, így most már nyugodtabban mehettek be a házba, ahol kellemes meleg fogadta a két átfagyott embert.

A búbos kemence kellemes meleget árasztott az egyszerűen berendezett szobában. A gazda gyorsan kiment a pitvarba és kenyeret, szalonnát, kolbászt, tepertőt és bort hozott, majd tett az asztalra, hogy megvendégelje kis pártfogoltját. A kis vézna gyermek csak állt alázatosan a bejárat mellett, a hóna alá szorított hegedűjével. A szeme kezdett elkerekedni a sok finom földi jó láttán. Csak az ismételt invitálásra mert az asztalhoz lépni, de leülni már nem volt elegendő bátorsága. A nagy, vastag, gyalult asztalra óvatosan tette le kis hegedűjét, majd nagy áhítattal nyúlt a vadász által leszelt óriási karéj kenyér után. Ahogy belefalt a kenyérbe, azonnal látszott rajta, hogy régóta nem ehetett. A gazda egy pohár bort töltött neki, majd leült a gyermekkel szemben. Csöndesen figyelte az éhes gyerek táplálkozását és nagy gyönyörűséget jelentett számára a termetéhez képest szemmel láthatóan hatalmas étvágyának kielégítése.

Amikor a fiú végre befejezte az evést, belediktált még egy pohár bort. A bor belűről is átmelegítette kis testét, majd lassan feloldotta a farkas kaland okozta feszültséget is. Később pedig lassan a jól feltett kérdésekre is megeredt a nyelve.

Beszámolt a 11 testvéréről, útjukról a havas Kárpátokon át, az édesanyjáról, édesapjáról, kóborlásaikról, sanyarú, koplalós életükről, no és a szeretett hegedűjéről.

Az erdész pipára gyújtott, majd leült a kemencepadkára és az ölébe települő cicát simogatva elmélkedett a fiú jövendő sorsán, hiszen az egész kegyetlen színjáték, ahogy a gyereket a farkasoknak szánva kilökték a kocsiból, szó szerint az orra előtt játszódott le.

Bölcs ember lévén nem szólt arról, hogy mindent látott és mindet ért. Ahogy a kékes pipafüstön keresztül a fiúra siklott tekintete, látta ám, hogy a hegedűt újra a hóna alá szorítva áll , miközben ráfüggeszti okos fekete szemét.

“Játssz nekem fiam!”, kérte a gyermeket. A kis púpos az álla alá kapta hegedűjét és abban a pillanatban megelevenedett a szoba és megtelt a bús, szép muzsikával. Ahogy a vékony kis kéz a csodálatos dallamokat kicsalta a húrokból, az ócska, kopott hegedű azonnal életre kelt. A szép nóták, táncok, csodálatraméltó előadója, a késő éjszakai órán, megmentőjének csak úgy ontotta magából kis szívének minden szeretetét és köszönetét.

A nagy embernek, a ritkán hallható gyönyörűségek hatására szépen lassan álom borult a szemére. A kis cigány észrevéve, hogy vendéglátója már másféle szférákban szárnyal, fokozatosan elhalkítva a vonó által kicsalt hangokat, végül elhallgatott.

Kivette álla alól hegedűjét, leengedte kezét és odalépve az alvó emberhez megcsókolta annak lelógó, erős kezét. Majd szinte bocsánatkérőn meghajolva megmentője felé az asztalhoz lépett és a megmaradt kenyérvéget a kis rongyos ruhája alá rejtve, majd az ajtót csendesen becsukva maga mögött, kiosont a havas éjszakába. 

Megborzongott a fagyos hideg levegőtől, de a hegedűjét magához szorítva rongyokba burkolt kis lábát arrafelé irányította, amerre a cigányszekér vitte utasait néhány órával ezelőtt. Tudta jól, a kis darab kenyér is nagy örömöt fog okozni éhező testvérei körében. Azt is tudta, hogy sokat kell majd tűrnie és szenvednie, de az elhagyott országúton, a havas, hideg éjszakában bandukolva mégis húzta előre a szekér után valami ismeretlen, valami megfoghatatlan erő.

Amennyiben tetszett az ükapám története és érdekel egy olyan izgalmas történet is, amely velem esett meg a téli amerikai vadonban, akkor a linkre kattintva most elolvashatod azt is:

TAGS
RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Camino Steve
Budapest, Magyarország

Szia! Csutka Istvánnak hívnak, de a világ különböző túraösvényein a Camino Steve név ragadt rám. Thru hiker (hosszú távú túrázó), blogger és „mesélő“ vagyok. Fedezd fel velem a világot és inspiráló történetek, fotók, hasznos túra tippek és tesztek várnak rád! Megmutatom neked, miképpen tudsz harmóniában élni a természettel és miért fontos, hogy közben meghallgassuk mások történeteit is! #ilovehiking

activated