Kalandra fel

Irány a vadon…

on
February 7, 2021

Hat évvel ezelőtt, húsvét nagypénteken  született egy gondolat, majd lett belőle cél és készült hozzá egy terv. is Hosszú volt az út az indulásig, de az igazán hosszú út pontosan két évvel ezelőtt, a mai napon, azaz február 7. csütörtök, 06:30-kor kezdődött.  Akkor vágtam bele életem eddigi legnagyobb kalandjába, amely az azt megelőző három évemet is teljes mértékben meghatározta. Mindent ennek a célomnak megvalósítása érdekében rendeltem alá és izgatottan vártam a pillanatot, hogy végre megtehessem az első lépést az annyira áhított Vadnyugaton, a szinte érintetlen, végtelen amerikai vadonban.

Appalachian Trail, North Carolina, Big Bald Mountain

Szinte hihetetlen, hogy máris elrepült két esztendő. Minden egyes nap hiányzik az erdő, a hegyek, a sziklák és még a nyakígérő sár, a felhőszakadások és a hóviharok is, de sűrűn eszembe jut mackó koma “barátom” is, hogy vele mi lehet, merre szunyókálhatja téli álmát?

Nem egyszerű a visszatérés ennyi természetben, szinte végig egyedül töltött hónapot követően, hiszen egy ilyen érzelmi és fizikai hullámvasút alapjaiban változtatja meg az embert és gondolkodásmódját. Millió emlék, amelyek közül van, ami még most is képes felzaklatni, vagy mosolyra késztetni, de egy biztos, ha már egyetlen élménnyel sem gazdagodhatnék életem végéig, akkor is lenne mit mesélnem minden egyes hátralévő napomon. 

Appalachian Trail, North Carolina

Köszönöm nektek, hogy velem tartottatok, hogy drukkoltatok, hogy támogattatok, hogy eljöttetek meghallgatni előadásaimat és hogy azóta is mesélhetek! Az igazi nagy utazás azonban úgy érzem onnan kezdődött, amikor hazatértem, hiszen az iránytűm nagyon más irányba mutatott már, mint amilyen úton korábban haladtam. 

Persze akkor még a koronavírus járványra álmomban sem gondoltam és mint annyi embernek a világon, így az én céljaim egy részét is elsöpörte. Sokszor elbizonytalanodom, hogy visszaáll e minden a megszokottba, hogy valóban  a megálmodott céljaim visznek-e a helyes irány,ba de korábban sem féltem járatlan, nehezebb utakra lépni, hiszen a felfedezők nélkül mennyivel kisebb lenne világunk, mennyi mindenről nem is hallhatnánk.

Túl nagy a Föld, hogy csak a kanapén üljünk, túl szép egy párás, vagy havas erdő, hogy ne kóboroljunk benne, túlságosan szép a roppanó, őszi avar hangja, mint ahogy a tikkasztó nyári napsütésben ciripelő tücskök muzsikája is, vagy a tavaszi virágzó fák és rétek. Gyalogolni a szitáló esőben, hallgatni a hópelyheket, nézni a felhők ezerféle formáját maga a csoda, amely mindannyiunkat képes megnyugtatni és feltölteni elegendő energiával, hogy életünk kaptatóin könnyebben mászhassunk fel. 

Appalachian Trail, North Carolina, Max Patch

Amikor ott álltam az indiánok szent hegyének, a Mount Katahdin-nak csúcsán és végre magasba lendíthettem kezem, hogy “Megcsináltaaaam!”, akkor  az eufória mellett, egy korábban még sohasem tapasztalt üresség is elárasztott. Mi lesz holnaptól? Hiszen már nem kell sötétben kelni, vizet szűrni, felvenni a jéghideg, mindig vizes ruhámat, nem kell ugyanazt enni és nem kell elindulnom és napi 12 órákat gyalogolnom sem. Hova tovább, sőt, van-e tovább?

Appalachian Trail, Main, Mount Katahdin

Egy olyan élménydús esztendőt követően, amelyet egy ilyen bezárt követett, tényleg nagyon nehéz a továbblépés. Hiszen változtunk, fejlődtünk, már nem férünk bele a korábbi “dobozunkba” és sokan nem értik mi történt velünk, nem értik mit-miért látunk már másképpen, miért nem elég már a régi “játéktér”. Közben pedig nem látjuk még teljesen a járvány miatti korlátozások végét, jövőre ható következményeit sem. 

Azonban a nehéz, a kihívásokkal teli időszakoknak pont az a szépsége is, hogy kaptunk egy új lehetőséget azáltal, hogy olyan tulajdonságainkat is megismerhettük, amelyek létezését nem is sejtettük, hogy nem csak új dolgokat kényszerültünk megtanulni, hanem megtanultuk milyen újra és újra felállni, sőt továbbmenni, hogy sokkal erősebbek vagyunk, mint sejtettük, miközben jó pár területen pedig sokkal gyengébbek mint hittük. A természetben ráadásul ugyanúgy megtanulsz odafigyelni egymásra, mint ahogy ezt a járvány tanította meg a városlakóknak.

Appalachian Trail, Virginia, valahol egy shelterben

Új esztendő, új célok és tervek, így útra léptem, hogy minden nehézség ellenére is elinduljak újabb céljaim felé, a bennem élő kalandvágy szikráját  is legyen mi táplálja és ezáltal még több történetet oszthassak meg veletek. De közben már azt is szeretném, hogy az élményeimet ne csak szóban oszthassam meg veletek, hanem hogy ti is megtapasztaljátok és megértsétek, mit ad, mit tanít a magunk köré épített falainkon túli világ!

Appalachian Trail, North Carolina, Clingmans Dome

A tavalyi Kék-Kör újra rengeteg élményt adott nekem, miközben újra felfedezhettem hazánk szépségeit és új barátságokat is köthettem. Igazán hosszan mesélni róla, azonban eddig még nem nagyon volt lehetőségem.  Elmaradtak az előadások és a fesztiválok is.

Kék-Kör, Országos Kéktúra, Hollóháza

Hogy ebben az esztendőben hova vezet az ösvény? Ez még várat magára, hiszen a járványhelyzet miatt több irányt is elterveztem, de természetesen pontosan tudom és a prioritási sorrendet is felállítottam. Azonban addig még sok más feladat vár rám és azokra a “csúcsokra” kell felmásszak. Utána jöhet újra a hátizsák és a túracipő. Aztán bízzunk az Ő jóságában…

Olvasd el ezt a bejegyzést is:

TAGS
RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Camino Steve
Budapest, Magyarország

Szia! Csutka Istvánnak hívnak, de a világ különböző túraösvényein a Camino Steve név ragadt rám. Thru hiker (hosszú távú túrázó), blogger és „mesélő“ vagyok. Fedezd fel velem a világot és inspiráló történetek, fotók, hasznos túra tippek és tesztek várnak rád! Megmutatom neked, miképpen tudsz harmóniában élni a természettel és miért fontos, hogy közben meghallgassuk mások történeteit is! #ilovehiking

activated