Kitáncolt az élet színpadáról. Sajnos elég korán…
Emlékszem, amikor 16 éves koromban, a Budapest Sportcsarnokban, több ezer nézővel együtt néztem az Izzó Planéták előadását az 1979-ben alakult, általa vezetett, kiváló táncművészek alkotta Győri Balett társulatától. Olyan lenyűgöző, grandiózus, látványvilágú előadást addig a pillanatig nem láttam hazánkban. Nem véletlen, hogy a mai napig őrzöm emlékeim között.
A következő meghatározó pillanat szintén a BS-hez kötődik, amikor egy nemzetközi, jótékonysági televíziós felvételen léptek fel a mai napig legendás és véleményem szerint a táncművészet aranykönyvébe tartozó Maurice Ravel: Bolero balettjukkal, amelyben Ladányi Andrea szólója feledhetetlen pluszt adott a koreográfiához. Világhírű művészek léptek fel ezen az estén, amely során az SOS Gyermekfalu megszületéséhez gyűjtöttünk támogatásokat. Én a Budapest Táncegyüttessel képviseltem szintén hazánkat és hivatásos táncművészként, művésztársaimmal együtt ültük végig ámuló tekintettel a próbáikat, előadásukat. Hihetetlenül profi és kemény munka folyt együttesünkben is, de az a fegyelem, az a profizmus, amely perzselve sütött a BS színpadáról… azt éreztem, hogy igen, csak így érdemes, csak így szabad csinálni.
A linkre kattintva átirányít a Youtube felületére, ahol megtekintheted a Bolero koreográfiát az eredeti szereposztással.
Nehéz feledni azt a pillanatot is, amikor váratlanul elhagyta Győrt és Kiss Jancsi újjászervezte az együttes életét. Jancsival közös barátságunknak köszönhetően jól ismerem az új korszak hihetetlen nehézségeit és azt is, hogy Győr városa milyen szerető közegként tartott ki akkor is elhivatott művészei mellett. Kemény út vezetett az igazi újjászületéshez.
A Magyar Fesztivál Balett, majd a Jézus az ember fia előadásának születését viszont elég közelről szemlélhettem 2005-ben, miután sok Madách Színházas táncművész kollégám dolgozott benne. Ott ültem a premieren is, ahol szintén belém égett az a pillanat, amikor Iván, már 58 évesen a színpadon, mint Jézus, egy erős gesztussal a fiatal táncosok felé nyúl, ők pedig mind elfordulnak tőle. Ott marad egyedül…
Kicsit ilyen volt. Nem volt könnyű ember, de vitathatatlanul óriási művész, aki maradandót alkotott táncművészként és koreográfusként egyaránt.
Mindig úgy fogom látni magam előtt, ahogy sokan emlékezhetünk rá. A színpadon kendővel a fején, az életben napszemüveggel a homlokán. Persze ez csak a felszín, hiszen szerencsére megadta nekem az élet, hogy táncművészetére ugyanúgy emlékezhetek, mint erős, kifejező gesztusaira, mozdulataira, koreográfiáira egyaránt.
A Debreceni Balett megalakítását követően, illetve miután látta táncművészeink elkötelezettségét, fejlődését, külön is gratulált a Táncművészeti Szövetség egyik megbeszélésén. Tőle dícséretet kapni, pedig tudtam jól, hogy csak úgy, illedelemből nem szoktak.
Azt is megkaptam a sorstól, hogy személyesen is megismerhettem és egyszer, az egyik premiert követően, egy fél éjszakát végigbeszélgethettem vele. Olyan emberrel aki értelmes, intelligens, művelt és komoly tapasztalattal rendelkezik, pláne ha még ennyire karizmatikus személyiség is, mindig értékes pillanat szót váltani. Azonban ezen az estén volt egy mondata, amely örökre belém ivódott és végigkísért és kísér utamon. Olyan életfilozófia szerűen, amelyet azonnal magaménak vallottam és azóta is igyekszem ezt a gondolatot szem előtt tartva élni és dolgozni.
Iván így fogalmazott: “Ha egy nap nem gyakorolok, azonnal észreveszem. Ha már kettőt kihagyok, azt már a balettmester is látja. Azonban ha már három napot nem gyakorolnék, akkor azt már a közönség is észrevenné! Ezt pedig nem csak én, hanem egy művész sem engedheti meg magának!”
Igaza volt és véleményem szerint, ez az értékes gondolata az élet más területére ugyanígy igaz. Örökké hálás leszek a sorsnak és a jóistennek, hogy azon az estén annyit beszélhettünk és ihattam szavait, gondolatait! Hálás vagyok, hogy még aktív korában is láthattam színpadon, legjobb koreográfiáit is megnézhettem és hogy új utat mutatott hazánk táncművészetének és fegyelemre, szorgalomra és kitartásra is nevelt közben.
Egy művész valahol mindig megosztó. Nem hiszem, hogy élt a Földön olyan, akit mindenki szeretett, akinek produkciója mindenkinek tetszett. Ez persze a művészeknek nehéz, néha pont ettől az el nem fogadástól fordulnak be. De attól még azok, akik szerették, akik rajongtak művészetükért, mindig megőrzik azokat az emlékezetes pillanatokat, amelyeket neki köszönhettek.
Drága Iván, én is köszönöm!
Nyugodj békében!
