Magasságok és mélységek
Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem, azért pedig különösen hálát érzek, hogy vele együtt, tanításai mentén tehettem meg az első komoly lépéseket a hegyek között és ezáltal 5895 méterig juthattam.
Egy expedíciós ajánlat: “Pont van egy helyünk.” és egy azonnal rávágott válasz : “Jövök, felmondok!”, ennyin múlt, hogy átélhettem azt az élményt, amit társasága és tudása adott. Csöndes, jó humorú, magának való srácnak ismertem meg, akinek csodáltam előadásmódját, szerettem hallgatni ahogy mesél és ahogy motiválni képes másokat és ma is ámulva lapozgatom a fotóiból készült “Magaslataink” című fotóalbumot.
Azon a szomorú napon, pont Spanyolország földjét róttam, azaz éppen akkor, egy sérülés miatt Leónban pihentem. Akkor még szerencsére alig volt valahol wifi kapcsolat, így a telefonomat sem használtam, csak amikor hazatelefonáltam édesanyámnak, hogy megnyugtassam, a sérülésem ellenére is haladok. Aznap is, kizárólag csak emiatt kapcsoltam be a telefont és hívtam anyut, majd tőle tudtam meg, hogy Zsolt, Kiss Péterrel együtt eltűnt a nepáli hegyek között.
Sokkolt a hír és napokon át nem tudtam megnyugodni. Nem egy éjszakán riadtam fel arra, hogy Zsoltot látom magam előtt. Látom, ahogy mosolyogva ül a hó alatt. Valahogy azt éreztem, hogy a tragédia ellenére is, ő azt szerette volna, hogy a hegyei között maradhasson.
Teljesen kiborultam a rosszindulatú, fröcsögő komment cunamin. Ahogy a sok, hozzá nem értő, fotelhegymászó, aki még a Normafához is busszal, vagy autóval megy gyalázkodó véleményei elözönlötték az online felületeket. Nem értettem. Miért? Hiszen mi nem jártunk olyan magasságban mint akkor ők ketten. Nem érthetjük, hogy 8 000 méter felett sok minden másképp működik, másképpen működünk mi magunk, gondolataink is és senki sem tudhatja, mi is történt pontosan és mi zajlódhatott le bennük, eljutottak e egyáltalán odáig, hogy ráébredjenek, ennyi volt, itt a vége…
Sokszor eszembe jut azóta is Zsolt és Hilda, a mára már felcseperedett gyerkőcök Gerda és Csoma, akinek nagyon kevés adatott az édesapjukkal közös időből.
Felnéztem rá, hogy a balesetét követően nem csak fel tudott állni, hanem kétely sem volt benne afelől, hogy folytassa-e azt, ami az élete volt, ahol igazán meglelte a lelki békéjét. Sajnos aztán örökre meglelte.
Bár még odébb van szeptember, de érdeklődéssel várom, hogy a mozikba kerüljön történetük filmje. Milyen érzékenységgel voltak képesek az alkotók és a szereplők a történethez nyúlni, amely Hilda kőkemény útját mutatja be.
Olvasd el, ezt aztán ezt a cikket is, mert általa talán megértheted, amit egy hegymászóval kapcsolatban nagyon sokan – aki sosem jártak megközelítő magasságban sem -, képtelenek!
Az, hogy családja elveszítette, tragikus, az, hogy mi is elveszítettük, óriási űrt hagyott maga mögött. De mégis, a Hópárduc, pályafutásával, teljesítményeivel, hozzáállásával igazi példaképpé vált és örökre beírta magát a Magyar hegymászás aranykönyvébe és akire mindig fontos, hogy emlékezzünk és tanuljunk történetéből!
