Kalandra fel

Már két hete zuhogott az eső

on
május 4, 2022

Minden este kicsavartam a sáros, csuromvizes ruhámat és gyorsan belebújtam a száraz merino aláöltözetembe, hogy minél előbb átmelegedjek.  Persze a cuccaim reggelre mindig jóval vizesebbek lettek a párától, a ködtől, mint amikor este levettem. Egy idő után a kicsavart ruhámat már egy nejlonzacskóba tettem, majd úgy be a hálózsákba. Ezt egy idős thru hiker tanította nekem, amikor meséltem neki, hogy számomra nincs ennél rémisztőbb pillanat, mint reggel felvenni a jéghideg, vizes, büdös cuccomat. Elmosolyodott és azt mondta, “Steve, ezért rakjuk be mindig egy nejlonzacskóba, majd úgy a hálózsákba. Mert igaz, hogy így is vizes és büdös lesz, de legalább nem lesz olyan hideg.” Igaza volt, de még azóta sem szerettem meg ezt a reggeli rutint.

Két hete minden nap esőben feküdni, kelni, elindulni, majd egész nap ebben menni, mentálisan is rengeteget vesz ki az emberből. A hegyoldalak már folytak, az ösvények úgy néztek ki mint a megáradt patakok és abban gázoltam napestig. Már meg sem fordult a fejemben, hogy megpróbáljak kikerülni egy tócsát, hiszen nem is emlékszem, mikor volt utoljára száraz cipő a lábamon. Jajj, de! Még Franklinben, Zen hostelében az első hét végén, ahol volt egy fél napja száradni. Bár csontszáraz akkor sem lett reggelre.

A rommá ázott Adidas Terrex Surround túracipőm

A reggeli öltözés mellett, talán a nap utolsó vízszűrése volt lelkileg az egyik legnehezebb pillanat. Hosszú perceken át állni a nyakadba ömlő, jéghideg esőben, miközben a patakból megszűröd a dermesztően hideg vizet. Elgémberednek az ujjaid és közben az állástól, elkezdesz reszketni, hiszen szépen kihűlsz.

Ezek az újraindulások sohasem voltak könnyűek. Pláne amikor a patak nem a táborhelynél volt, hanem kilométerekkel korábban és ezáltal több kiló plusz súllyal megrakodva kellett továbbmenjek, vagy éppen másszak az esti táborhelyemig. Hiszen kellett víz a folyadékpótláshoz, a meleg italhoz, a vacsorához, reggelihez és mindig ilyenkor töltöttem tele a kulacsaimat is, hogy reggel már ne ezzel kelljen bíbelődnöm, pláne nem akkor, ha megint szakad az eső.

Ezen a reggelen azonban totális csöndre ébredtem. Még sötét volt és csak a gáz sziszegése törte meg az erdő mély csöndjét és a láng, illetve a fejlámpám fénye adott kis világosságot. Csodák csodája nem zuhogott, hanem csak szitált az eső. El sem hittem, hogy mekkora kegyben részesítenek a hegyek istenei. Miközben a reggeli zabkásámat majszoltam és kortyoltam hozzá a jó meleg forrócsokimat, két tenyerembe rejtettem a titánium bögrémet, hogy még jobban átmelegítsen.

Azon elmélkedtem, hogy tulajdonképpen mennyire szeretem az esőt. Sőt, mindig is szerettem, csak ennyi időn át, már nem voltam képes meglátni benne azt a szépséget, amit különben kedvelek. De ez a reggel más volt, hiszen a szitáló eső csöndje az erdőben teljesen más. Valami leírhatatlan nyugalmat árasztó csend lepi be a tájat, amely fölött párafelhők lebegnek, mint valami lidércek. Én pedig próbáltam erőt meríteni belőle, ahogy a forró italom gőzén át kémleltem az előttem elterülő buja fenyvesekkel teli vadont.

Appalachian Trail a Clingmans Dome felé, USA, North Carolina

Lassan kivilágosodott és ez azt is jelentette, hogy itt az ideje, hogy induljak. Utolsónak vettem fel a tegnapi esőtől még mindig tocsogó cipőmet, hogy tovább lehessen száraz és meleg a lábam, aztán felkaptam a hátizsákot és gyerünk. De ahogy megtettem az első pár lépést, azt éreztem, mintha egy taposóaknára, vagy legalább is, valami nyomógombra léptem volna. Ugyanis az egyik pillanatról a másikra és minden előjel nélkül, már megint rám rogyott az ég.

Megálltam és lehajtottam a fejem. Örökre belém égett a pillanat, ahogy földbegyökerezett a lábam. A fekete kabátom kapucnijáról, úgy folyt arcomra a víz, mintha egy zuhanyzóban álltam volna. Éreztem, hogy nem megy, nem bírom tovább. Egyszerűen erre a mindennapi horror időjárásra nem lehet otthon felkészülni és ezek szerint hiába volt Grönland, Korzika, Kolumbia a maga monszunjával, hiszen ez utóbbi legalább meleg volt és azért az nagyon más, ráadásul jellemzően csak délutánonként szakadt ránk az ég. De itt, az Appalachian Trailen nem így volt és ez egyszerűen a két hét alatt felőrölt. Sok volt már a napi 10-12 óra a kemény terepen, a csúszós talajon, szinte minden nap a ködben és a rövid napok miatt a koromsötétben, fejlámpával botorkálva befejezve a napi penzumot. Nem is emlékszem már, hányszor estem el. Eltörtem a botom, kiszakadt a nadrágom és az esőnadrágom is és hiába volt csúcs szuper esőkabátom, a membránja nem bírja ezt a terhelést és megtelt vízzel, majd átázott. Időről időre kinyújtottam lefelé a kezemet, hogy legalább a kabát ujjában összegyűlt csapadék kifolyhasson belőle.

Gatlinburg felé az Appalachian Trailen, USA, North Carolina

Egyre veszélyesebb volt az ösvény is, hiszen nem csak felázott a talaj, nem csak csúszott, hanem patakként hömpölygött a víz rajta és jellemzően bokáig érő vízben gázoltam a napi célom felé. De a felázott talaj miatt, már elkezdtek kidőlni a fák is és ez már nem volt játék. Még sohasem láttam ilyet a saját szememmel. Pont egy hídhoz értem, amikor a túlpartján, óriási robajjal kidőlt egy hatalmas fa. Isteni szerencse, hogy még nem értem át arra az oldalra. Nem sokon múlott. A kimerültség, a magány, a folyamatos sötétség, a hideg, mind mind húztak lefelé mentálisan és abban a pillanatban, amikor ráléptem az “esőkapcsolóra” és újra elkezdett zuhogni az eső, éreztem, hogy eltörtem, nem megy tovább. Szépen megfordultam és visszamentem a shelterhez.

Nem volt jellemző, hogy lett volna térerő ezekben, de valamilyen csoda folytán itt volt és így felhívtam édesanyámat. Elsírtam magam, mert olyan mértékben voltam már kimerült. Mondta, hogy miért nem teszem azt, amit még otthon megfogadtam magamnak? Azaz, hogy ha megzuhanok, akkor kimegyek a trail-ről, fürdök, mosok, pihenek, eszem, alszom és újra összerakom magamat. Mondtam neki, hogy nem terveztem megállni Gatlinburg-nél, mert New Found Gap-től, az átjárótól a Great Smokey Mountains-be – ahol a fotón látható tábla is található és ami North Carolina- és Tennessee állam határát is jelöli – a városka 35 percre van autóval és az a hostel, amit viszont kinéztem, még egy napnyi járóföldre van előttem.

De éreztem, hogy igaza van és meg kell álljak. Megnéztem az applikációban, hogy milyen szállások vannak ezen a különben méregdrága turistaparadicsomban és találtam egy újonnan nyílt hostelt. Felhívtam őket és mondták, hogy tárt karokkal várnak. Teljesen egyedül leszek, csak mondjam meg, hányra érek New Found Gaphez és értem jönnek, hiszen mint írtam, a városka nagyon messze lett volna gyalog.

Sokkal motiváltabban léptem így bele újra a tócsákba és tempósan kezdtem el gyűjteni a kilométereket. “Csak” 19 kilométerem volt hátra, mi az nekem. De milyen 19 kilométer. Nem csak az eső miatt, amelytől az éreztem, mintha jönne velem egy gonosz manó egy nagy dézsával és folyamatosan öntené a nyakamba a vizet, hanem ráereszkedett a tájra a köd is, amely nem tette könnyűvé a tájékozódást, hiszen az AT jelzése a felfestett fehér sáv…

Nem mellékesen az ösvény átvezetett az Appalachian Trail legmagasabb pontján is, így még meg kellett másszam a Clingmans Dome-ot is. Mint később kiderült, található itt egy irgalmatlan nagy méretű, csiga alakban felfelé ívelő kilátó és bár az ösvény szó szerint a lábánál halad el, én ebből semmit sem vettem észre. Mondjuk annyira fókuszáltam, hogy el ne tévedjek és el ne essek. Sajnos egyik sem sikerült. Körülbelül plusz két kilométert gyalogoltam – ami visszafelé kőkemény mászás volt – és az esés sem maradt el, így az egyik túrabotom végérvényesen kilehelte a lelkét. Az utolsó zakózásom akkora volt, hogy dagonyáztam a sárban, mint egy varacskos disznó. Arccal a sárban, a sziklákon feküdtem, a zsák a hátamon, a térdem és a kezem vérzett… alig tudtam feltápászkodni. 

Clingmans Dome, USA, North Carolina

De végre csak felbukkant a legendás New Found Gap, ami azt jelentette, hogy túl vagyok a második államon és jöhet a legendás Great Smokey Mountains. Persze előtte előbb jöjjön egy jó nagy pihi! De azért ez a pillanat adott egy kis energialöketet.

Captain Red, a hostel tulajdonosa soká érkezett meg, mert nem hitte el, hogy annyi idő alatt fogok odaérni, mint amit mondtam neki, pedig még az eltévedéssel együtt is szó szerint percre pontosan érkeztem. Hatalmas szél volt a parkolóban, amely jó időben egyben egy gyönyörű kilátópont is. Szerencsére viszont található itt egy mellékhelyiség és láss csodát FŰTÖTT is volt, így bevackoltam magam a férfi szakaszba. Kit érdekel, hiszen én szerintem büdösebb vagyok, mint ami onnan kijött.

Végül csak megérkezett Captain Red a kis buszával és a városba menet megálltunk egy hatalmas outdoor áruháznál is, ahol a rossz időjárás miatt, a turisták hiányában örömmel fogadott mindenki és igyekezett is segíteni. Egy egykori, ma már nyugdíjas Army Ranger megszerelte a törött túrabotomat, egy szintén nyugdíjas eladó néni pedig kikereste nekem a legkönnyebb esőkabátot, ami szerintük biztos nem fog átázni. Úgy legyen és úgy is lett.

De a tanulság az, hogy helyes döntést hoztam, hogy kimentem. Ugyanis ahogy kiértem egy hatalmas földcsuszamlás történt a felázott talajtól és ha nem kapkodom a lábam amiatt, mert rövid időtartamot szabtam az érkezésemre, akkor sanszos lett volna, hogy pont elkap. Emiatt viszont lezárták az ösvényt, sőt két napra rá, olyan vihar érkezett, hogy az egész, Gatlinburg-ből odavezető utat is, így 4 napra a városkában, Captain Red hihetetlenül kedves családjánál ragadtam.

A vihar és földcsuszamlás miatt lezárt elágazás a New Found Gap felé

Olyanok voltak velem, mint a családtagjukkal. Velük étkeztem és az egész alsó szintet megkaptam. Mindennel fel volt szerelve a gázpalacktól a thru hikereknél szóba jöhető ételválasztékokig bezárólag. És ráadásul, mindezt ingyen! De ezt nem fogadtam el, így a megállapodásunk az lett, hogy akkor annyit adjak, amennyit én gondolok és így is lett. Minden nap kihasználtam a kád nyújtotta kényelmet és órákat lubickoltam a forró vízben. Istenem, mennyire fel tudnak értékelődni a szóra sem érdemes apróságok, akkor, amikor nincsenek.

Captain Red-del az újraindulás hajnalán, USA, Tennessee

Örök hálára köteleztek (és a mai napig tartjuk is a kapcsolatot), mert nekik köszönhetően mind fizikálisan, mind mentálisan is össze tudtam szedni magam és újult erővel folytatni utamat. Az első nap, mindjárt két napnyi távot sikerült megtennem a jeges hegyekben. Újra repültem. De a lényeg, hogy nem kerültem bajba, mint azok akik az omlás miatt kintragadtak, elfogyott az élelmük, stb. Illetve az a hatalmas köd a Clingmans Dome-nál, sajnos tragédiához is vezetett. Ugyanis egy hölgy eltévedt és miután nem készült fel kellően – se telefon, se esőkabát, se pulóver, se fejlámpa, se étel, se ital -, pár nap múlva az ösvénytől 25 méterre találták meg…

A sors kifürkészhetetlen, de az mindig kiemelten fontos, hogy hallgassunk magunkra, megérzéseinkre és emlékeznünk kell azokra amiket megtanultunk! De döntéseinkre, elhatározásainkra szintén, amelyeket még kipihenten, józanul hoztunk és mindig tartsuk ahhoz magunkat. Ne az egonk határozza meg döntéseinket, hanem a józan ész!

Steve

Ha van még kedved elgondolkodtató, vagy izgalmas történeteket olvasni akkor a “Gondolatok” menüben találod ezeket az írásaimat:

TAGS
RELATED POSTS

LEAVE A COMMENT

Camino Steve
Budapest, Magyarország

Szia! Csutka Istvánnak hívnak, de a világ különböző túraösvényein a Camino Steve név ragadt rám. Thru hiker (hosszú távú túrázó), blogger és „mesélő“ vagyok. Fedezd fel velem a világot és inspiráló történetek, fotók, hasznos túra tippek és tesztek várnak rád! Megmutatom neked, miképpen tudsz harmóniában élni a természettel és miért fontos, hogy közben meghallgassuk mások történeteit is! #ilovehiking

activated