Annyi kérdést tettetek fel az elmúlt időszakban, hogy úgy gondoltam, az a legegyszerűbb, ha mint egy interjún, egyben válaszolom meg mindegyiket. Jó kis összegzés volt saját magam számára is. Köszönöm szépen a kérdéseiteket!

Ha visszatekerhetnéd az idő kerekét, van-e: olyan (1.) kimondatlan dolog amit megbántál hogy nem mondtad, (2.) olyan kimondott dolog amit megbántál hogy kimondtad, (3.) olyan cselekedet amit már sajnálsz hogy megtettél, és (4.) olyan amit kár hogy nem tettél meg?

Igen voltak ilyenek. Mindegyik előfordult.

1. Volt egy barátom. Nagyon jó barátok voltunk, de tönkrement a barátságunk, mert összetörte egy álmomat, amiért nagyon sokat dolgoztam. Egyszerűen vége lett, soha nem beszéltünk róla, nem mondtam neki azt sem, hogy mennyire bánt, hogy ezt tette, hiszen általam lett ő is annak a sikernek a részese. De nem beszéltünk. Bezártam minden kis rést és töröltem az életemből.

Azonban sokkal jobban szerettem annál, hogy egy tollvonással áthúzzak minden emléket és bár tényleg nagyon fájt az ami történt, de hiányoztak a régi közös pillanatok. Hiszen ott voltam a fia születésénél, együtt dolgoztunk, sokat tanultam tőle, felnéztem rá, példaképem volt. Ezek ellenére sem voltam képes megbocsátani, túllépni rajta.

Majd meghallottam, hogy nagyon beteg, daganatos betegsége van. Nem volt már meg a száma, hiszen addigra évek teltek el, az én régi telefonomat pedig ellopták Siófokon egy óvatlan pillanatban. Próbáltam megszerezni a számát, de nem volt elég erős bennem az akarat. Ezzel is múltak a hetek, majd mégis felhívtam az akkori főnökét, hogy elkérjem a számát, de azt mondta, hogy már újra jól van. És bár megadta a számát, de így továbbra sem hívtam fel.

Pedig mint később kiderült nem gyógyult meg. Csak egy-két hétig volt jobban és én nem hívtam fel, nem voltam ott, amikor talán segíthettem volna, amikor talán jól jött volna, vagy jól esett volna a segítség. Nem, mert keményebb fejű voltam. Később kiderült, hogy ő is ugyanúgy szenvedett attól ami történt, de mégsem lépett évekig egyikőnk sem. A fene nagy egónk és hiúságunk…

Aztán már csak a hír érkezett, hogy elment… Nem tudom bántam-e úgy
valaha bármit is, mint azt, hogy nem hívtam fel még életében, hogy nem
voltam ott, nem mondtam neki, hogy nem érdekel az egész, a sok éves
barátságunk sokkal többet ér, álmodni pedig majd fogok újakat. Nem tettük
meg időben, és nem is tudjuk megtenni már soha többet.

Nem akarok elkövetni ma, vagy a jövőben bármikor még egy ilyen hibát,
mert túl nagy árat fizettem érte! A temetésén, a feleségétől tudtam meg,
hogy ugyanúgy érzett mint én, de túlságosan egyformák, túl keményfejűek
voltunk. Pedig ez nem vezet sehová.

2. Astorgában az El Camino alatt történt a zarándokszálláson:
Három ággyal odébb egy idősebb holland házaspár cuccolt be. Pikk-pakk
átrendezték a környéket. Például a szemetest egyből átvitték a hatalmas
terem másik oldalára másokhoz, majd az ágyam mellé kezdték lepakolni a
zsákjaikat. (Sosincs sok hely, általában mindenki az ágyán, közvetlenül
mellette, alatta, támlán lógatva oldja meg ezeket a dolgokat, nem úgy, mint
ők.) A történet szempontjából lényeges, hogy az ágyam az ablak alatt volt.
Lassan belakták a teljes területet, ami még az ingerküszöböm alatt volt
ugyan, de aztán, az ablakpárkányra helyezett cuccaimat rendre lelökdösték
a földre, hogy még oda is ők tudjanak pakolni. Nos, egy eléggé rendszerető
ember vagyok, aki vigyáz a holmijaira, és igyekszem a másét is tiszteletben
tartani. Ekkor már erőteljesebben néztem rá a férfire, mire kicsit kapcsolt, és végre leállt a cuccom pakolásával.

Az igazi probléma lámpaoltás után kezdődött, miután elaludtunk.
Gondolom, melegük volt és a kitakarózás helyett úgy döntöttek, inkább
rám nyitják az ablakot. Csak a pontos információk miatt írom le, hogy az
éjszakai hőmérséklet a nulla fok körül járt. Kövezzetek meg, hogy nem
kívántam megfázni! Miután éreztem, hogy hideg van, felkeltem és
becsuktam az ablakot, de ő is felkelt újra, és megint rám nyitotta. Ezt
játszottuk fél éjszaka. Én elhiszem, hogy a terem közepe felé nem úgy
érződik a hideg, mint közvetlenül az ablak alatt, csak akkor cseréljünk ágyat, tőlem a jeges vödröt is az ágyába teheti, vagy a fejére húzhatja. Ne kelljen már usankában aludnom, mert neki melege van!

Reggel úgy ébredtem, hogy azt éreztem, nem bírok elindulni. Biztos
ismerős másnak is az érzés, amikor az óra szundi gombját a végletekig
koptatjuk az újbóli lenyomkodással. Edzés előtt fordul elő néha, hogy ezt
érzem. Meleg van, hideg van, esik, fúj, hó van, reggel van, délután van, este
van, itt fáj, ott fáj. Szóval ezer kifogás, hogy miért is ne induljak még el.
Aztán csak összekapja magát az ember, nyeregbe pattan, vagy futócsukát
húz, és kint máris jobban érzi magát. Utána pedig boldogság tölti el, hogy
mennyire jó volt, és a lelkiismeret furdalás sem gyötri, hogy elsumákolta a
napi penzumot.

Valahogy ilyen érzésekkel ébredtem, és negyedórába telt, mire életet
leheltem magamba. Elkezdtem szép komótosan csomagolni, mert ez a
reggeli „ki tud hamarabb kilőni” verseny nem az én sportágam. Tolongás a
már papír nélküli WC-knél (van ahol ötven emberre egy darab van), a
konyhában, a lépcsőn, a cipőtárolónál stb. Nem szerettem. Megvártam,
amíg elmennek, így nem zavartam másokat, és ők sem engem, nem
akartam ettől ideges lenni mindjárt ébredés után, és így ha kicsit később is,
de legalább nyugodtan tudtam elindulni.

Miközben pakolgattam, odajött a néni és megkérdezte, beszélek-e angolul.
Bevallom, már ahogy közeledett, felállt a szőr a hátamon, de amikor nekem
szegezte a kérdést majdnem azt válaszoltam, hogy „Neked nem.”, de
nyeltem egyet, és csak annyit nyögtem ki, hogy „kicsit”. Hátha megúszom…de nem. Így folytatta: „Nagyon udvariatlan, hogy éjszaka ír, és ettől az emberek nem tudnak aludni!” Upsz… Tessék? Tőlem? Nem a horkolóktól, mászkálóktól, nyikorgóktól stb. Nem. Tőlem. Aki az ágya zugában, maga felé fordítva a képernyőt és harmadára levéve a fényerőt, a terem másik oldalán írtam. Maximum az arcom világos, és ha felriad, azt hiszi, kísértek. Még a fejlámpámon is piros fényt használok, ha valami miatt szükséges és idáig még egyetlen embert sem láttam, aki nem kizárólag a vakítóan fehérrel mászkált volna. Még azt is a markomban tartom és csak annyi fényt eresztek át az ujjaim között, ami minimálisan szükséges a megbotlások elkerülése érdekében. Erre azt mondja, hogy tőlem nem tud aludni és én vagyok udvariatlan, amikor jó pár ággyal arrébb feküdt? Miért nem fordul a másik oldalára, vagy megy hotelbe és akkor nyitogathatja az ablakot is kedvére? Majdnem megkérdeztem, de végül a tíz helyett egyig sem számolva annyit fűztem csak hozzá, „Csak csukja be a szemét, úgy könnyebb.” Erre kiakadt és otthagyott, azt hittem, mindjárt jön a férj is, de
azt hiszem elkönyvelték, hogy akkora tuskó vagyok, amelyet kivágni sem
nagyon lehetne, így a második kör elmaradt…

Viszont nekem hihetetlen lelkiismeret-furdalásom lett azonnal, hogy
miképpen lehetek én ekkora sültparaszt, hogy beszólok egy hetven körüli
néninek? Lehet, hogy abban a korban én már nem is fogok élni, nem hogy
Caminózni. Ki vagyok én, hogy beszóljak neki, aki lehet, hogy sokkal
nehezebben viseli a hónapja tartó megpróbáltatásokat, tömegszállásokat,
hideget, meleg víz hiányát, távolságokat, fájdalmakat, mint én?
Tönkrevágtam a saját reggelemet és a napomat is. Miért nem tudtam
elszámolni legalább kettőig és elnézést kérni, mosolyogni és ennyi. De
tudom, hogy akkor meg ezen túráztattam volna magamat egész nap. Hiszen
ha valami udvariatlan volt, akkor az, hogy juszt is rám nyitották ezerszer az
ablakot és az igazságérzetem ennél azért erősebb.

Ezen túráztatva magamat pakolgattam tovább, de egyre rosszabb kedvem
lett. Ott pakoltak pár ággyal mellettem, de kerültük egymás tekintetét…
Hihetetlen lelkiismeret furdalásom lett és ezen a reggelen feladták a
bocsánatkérés témakörből is a leckét.

Amikor elindultam, odamentem hozzá és bocsánatot kértem, hogy nem
akartam megbántani, és magammal vannak problémáim, kérem, ne
haragudjon, legközelebb vigyázni fogok a tabletemmel.

Annyira kedvesen fogadta, miközben megfogta kezemet és igazán hálás
volt a szavaimért.

Tudom, hogy mindkettőnk Caminóját tönkretettem volna, ha nem teszem
meg. Nem csak a gesztus végett történt, hanem mert tényleg úgy éreztem,
hogy minden ellenére én is hibáztam egy óriásit.

3. Igen, ilyen is előfordult. Megbíztam olyan „barátokban“, akikre
számítottam, tényleg jó barátságban voltunk és így nyugodtan társultam az
üzletébe. Nagyon csúnyát átvert és szinte mindenemet elveszítettem mialatt
a Caminón voltam és így még reagálni sem tudtam rá. Nem volt egyszerű
47 évesen visszaállni a startvonalhoz és a mínuszból újrakezdeni…

4. Édesapám már kórházban feküdt, amikor úgy döntöttem becsempészem
hozzá Fannust a kutyánkat, mert nagyon szerette és mindig emlegette. Be is
vittük édesanyámmal, de az autóban hagytuk az épület előtt, hogy előbb
körülnézünk, majd ha tiszta a levegő, a sporttáskába beviszem miután
kistestű kutya volt (shi-tzu). Azonban ami a kórházban fogadott, teljesen
felháborított, mert teljesen ellátatlanul találtuk édesapámat, aki akkor már
eleve nem volt jó állapotban. Kénytelen voltam kiverni a balhét, mert se
oxigént, se ételt, se segítséget, vagy tiszta ágyneműt sem kapott a
Budakeszi Tüdőklinikán. A vita eltartott egy ideig és egy ismerős orvos
segítségét kértem – aki egy másik osztályon dolgozott. Mire onnan
visszatértem apuhoz, már bekötötték neki az oxigént és így már nem
tudtam Fannit becsempészni hozzá. Soha többet nem volt már rá
lehetőségem…

Ahogy elkezdünk „követni”, ha nem is ismerünk, egy idő után tudjuk
mi a kedvenc témád , milyen emberek vannak körülötted, miről
beszélsz szívesen, mit gondolsz a világ dolgairól. De keveset tudunk
arról, ahogy élsz, mi a napi rutinod, mi a következő célod és mi az
amiről nem szeretsz vagy nem szívesen beszélsz?

A lényeges változás életemben, hogy az előző években jellemző, egyszerre
több munkahely után, csak egyetlen egy van és legtöbbször otthonról
dolgozom, vagy onnan, ahol éppen vagyok, azaz nem vagyok irodához
kötve. Így dolgoztam és előadásokat is tartottam már Kolumbiából,
Korzikáról, Kanadából és az USA-ból.

Bár vannak nagyon jó barátaim, de nem vagyok nagy buli báró és szeretek
otthon lenni, kertészkedni és utána gyönyörködni a munkám
eredményében, olvasni és sportolni, illetve 2013 óta írni. Szívesen hallgatok
zenét – mindenevő vagyok, nagyon szeretek főzni és pláne sütni, jól esik
lehuppanni a kanapéra és megnézni egy jó filmet, de ezt is inkább edzés
közben teszem, amikor az időjárás tényleg annyira cudar, hogy bent edzem
a nappaliban a bringámon.

A következő célom még hét lakat alatt őrzött titok, de ez is kb. két hónap hosszú, mint a Kék-Kör volt. A felkészülést is lassan elkezdem és bízom benne, hogy találok hozzá támogatót is! Azonban időrekordot már nem szeretnék felállítani. Illetve szeretnék az USA-ban tanulni! Bízom benne, hogy sikerül ezt is megvalósítanom!

Bármiről szívesen beszélek és nem is szoktam magamban tartani a
véleményemet, ami nem mindig a legjobb. Foglalkoztat a közélet, sőt
idegesít is, így a hírekről igyekszem leszokni és inkább mást olvasni, de
idáig ez még csak meddő próbálkozás volt.

Igyekszem képben lenni a világ dolgairól, a technológiák, tudomány
újdonságairól. A világban történtek sok része azonban igencsak elszomorít
és csak bízni tudok benne, hogy a sokféle isten végül kibékül egymással és
ennek köszönhetően az emberek is a Földön! Nézni a világ számos pontján
a szenvedő gyermekeket, nőket és látni közben az érdektelenséget, mert
messze van tőlünk és nem érint minket… nagyon elszomorít. Fontos része
életemnek a karitatív szerepvállalás. Igyekszem segíteni, ahol csak tudok.

Van olyan „pillanatnyi elmezavarod”, amikor igazán passzív pihenésre
vágysz? Úgy gondolom, ismerve téged valamennyire, hogy ritka az
ilyen, hiszen mindig is nagyon aktív voltál. De mivel tudod magad
kikapcsolni OFF módba (az alváson kívül persze)?

Nem alszom jól a debreceni színházigazgatásom óta, de a mai technológiáknak hála, van egy applikáció, ami sokat segít és javít az alvásminőségemen (Sleep Cicle). De az igazi passzív semmittevés számomra egy film, egy könyv, vagy ha írok, nagy ritkán rajzolok, de van amikor csak szörfözök aneten és elszáll az idő. Ez utóbbit követően, aztán lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem valami hasznosabbal töltöttem az időmet…

Pár éve durva anyagi zűrben voltál. Mi volt az a lényegi pont, ami
segített abból kilábalni?

Azon az éjszakán annyira ideges voltam, hogy képtelen voltam elaludni.
Szinte mindenemet elveszítettem amiért egy életen át dolgoztam és ezt
nem volt egyszerű feldolgozni, azt pedig pláne nem, hogy a magyar
jogrend képtelen megvédeni ilyen esetben az embereket. Miután nem jött
álom a szememre, felkeltem és leültem a dolgozószobámban az
íróasztalomhoz. Elkezdtem írni, mert jött egy ötletem és reggelig csak azt írtam. Egy olyan vállalkozásé, amely még nincsen és amely tudom sikeres lesz, ha megvalósítom és ha elérem, hogy újra legyen annyi tőkém, hogy
belevághassak.

Mivel az összes jó kérdés felíródott már maradok a kaptafánál. A
színpadot a rendezést teljesen magad mögött tudtad, vagy soha ne
mond, hogy soha!?

A színház eltört bennem Debrecenben, miután annyira beleszólt a politika. 2013. Március 25-én a Macskák 30 éves jubileum volt az utolsó előadásom.
Be kellett látnom, hogy volt színházigazgatóként már nincs rám szükség színészként és megkeseredett művész van elég, nem szerettem volna én is az lenni. Így váltottam, de eltartott egy ideig, míg megleltem, hogy mi az, ami legalább annyira boldoggá tesz, ahol ugyanúgy van előadás és színpad.

Rendezni sem rendezek, pedig volt azóta színész és rendezői feladatra is
felkérésem. Egyetlen egy, amire készülök, az egy monodráma, amely bízom
benne, hogy egyszer talán elkészül! Több próbálkozásom is volt már vele,
de rosszul választottam dramaturgot és katasztrofális lett az anyag és így
ledaráltam. Három éve aztán csak beadtam a derekamat és két éven
keresztül a Vidám Színpad menedzser igazgatója voltam. Ez az időszak
azonban csak arra volt jó, hogy még jobban rájöjjek, nem szeretnék többet
színházban dolgozni. Hatalmas – főleg emberi – csalódás volt.

Valamilyen sport versenyre készülsz-e?

Annyira máson van most a fókusz, hogy bár folyamatosan edzem, de
maximum csak a jóbarátaim egy-egy versenyére megyek el. Másféle
erőnlétet kell felépítenem és így nem tudok egy adott sportágra és
versenyre rendesen készülni. Az én „versenyem” az Országos Kék-Kör volt.

Most mennyivel, vagy türelmesebb, mint korábban!

Összehasonlíthatatlanul, de attól még elég rendesen fel tudnak idegesíteni
dolgok, csak másképpen vezetem le. Mondjuk különben is az a típus
voltam, aki sokáig nagyon türelmes és aztán robban. Nem érdemes addig
eljutni nálam…

Milyen típusú embereket szeretsz és vannak-e példaképeid?

Az igazi úriembereket szeretem. Akik a kellő tudás és tehetség mellett,
rendelkeznek kellő stílussal, szerénységgel, mások iránti tisztelettel és
elfogadással is. Rengeteget tanultam sajnos ma már nem élő művészektől,
emberektől. De volt egy tanárom egy svájci iskolában – Josef Ritter -, akinek
a legjobban köszönhetem látásmódomat, aki megértetett velem nagyon
sok mindent.

Sok olyan ember van akinek munkássága lenyűgöz: Fred Astaire, Gene
Kelly, Sammy Davis Jr és Gregory Hines, de Michail Barisnyikov, Giuseppe
Verdi, Márai Sándor, vagy Széchenyi Zsigmond szintén. Hálás vagyok a
sorsnak, hogy dolgozhattam Rátonyi Róberttel, Agárdi Gáborral és Sinkovits
Imrével, hogy apámként szeretett tanárom Seregi László és hogy milyen
sokat kaptam Versényi Idától, vagy énektanárnőmtől Bagó Gizellától, illetve
balett mesteremtől Jeszenszky Endrétől. És végül nem feledhetem a tavaly 101 éves korában elhunyt egykori kiváló operaénekest és későbbi karakterszínművész Bán Elemért. Atyai nagyapám, apám, legjobb haverem volt (ahogy ő fogalmazott.) Seregi László és Elemér halála viselt meg a legjobban. Pl. Elemér tanácsának köszönhetően döntöttem a Madách Színház szerződése mellett.

Van e valamilyen “bakancslistád” ami alapján válogatsz a leendő úti
célok közül?

Nem szeretem a bakancslista kifejezést. Céljaim vannak és minden évben
újraírom és kiragasztom őket a dolgozószobám ajtajára. Van olyan is, ami lekerül róla, vagy azért meg megvalósítottam, vagy rájövök, hogy elmúlt. Ilyen volt a Machu Pichu. Még mindig érdekel, de mióta jártam Kolumbiában, az Elveszett városban, már nem az első számú célpont. Fontosnak azt tartom, hogy ismerjük céljainkat és tudjuk egyszer eljön az ideje, amikor meg fogjuk valósítani. Mert ha ismerjük a célt, akkor észre is fogjuk venni a hozzávezető lehetőséget is.

Mi az ami még nagyon vonz, mint úti cél?

Patagónia, Skandinávia, egy-egy arab állam, Egyesült Államok, illetve
édesapám miatt – aki Buenos Airesben született -, egyszer muszáj
elmennem Argentínába is.

Honnan jönnek az ötleteid az útjaiddal kapcsolatban? (Caminót és PCT-t kivéve, mert azt tudjuk már korábbi interjúkból…)

Sokat olvasok és miután a túrázás érdekel, így rengeteg olyan emberbe
botlom a neten, akik hasonló célokat próbálnak leküzdeni. Többüket
megkerestem és leveleztünk, így tőlük is kapok ötleteket, illetve nemrég
épp egy áruház reklámplakátján tűnt fel egy újabb úti cél. A lényeg
számomra, hogy eléggé járatlan út legyen.

Eszedbe jut esetleg, hogy kerekesszékkel megközelíthetőek-e a
kiválasztott helyek? Számomra ez fontos kérdés. Kérlek fél szemmel
tégy így, nagyon örülnék!

Bevallom erre idáig nem figyeltem, arra viszont igen, akik így vágnak neki
egy útnak. Találkoztam olyannal, aki fél karral, aki egy lábbal és mankóval,
aki lábprotézissel és láttam olyat is, aki lábak nélkül mászik hegyet.
Elképesztenek ezek a teljesítmények, mint például Boronkay Péter
paratriatlon, többszörös Világbajnok olimpikonunké is. Sokat merítettem
Peti erejéből. Igazi példaképek és gyorsan rájön az ember mellettük, hogy
meg se forduljon a fejében, hogy egy zokszó is elhagyja a száját, vagy fel
szeretne bármit is adni. A jövőben igyekszem odafigyelni, hol van ilyen
szakasz.

Mit tennél ha egy folyamatosan panaszkodó, negatív energiát árasztó
személlyel lennél összezárva napi 8 órában.

Előfordult már sajnos, nem is egyszer. Nem könnyű. Igyekszem segíteni és
tolerálni, de csak egy ideig, mert túl sok energiát vesz el, hogy ne húzzon le
magával. De sajnos az ilyen típusú embereken nagyon nehéz segíteni, mert
jellemzően nem akarnak meghallani semmit. Mindig kész vagyok segíteni,
de egy idő után igyekszem zárni a kommunikációt amennyire csak
lehetséges.

Az olyan embereknek, mint Te (meg én) azért a nagy happynessben
vannak rossz napjai is, amit mások nem észlelnek igazán. Ők csak a
pozitív, lelkes énünket tapasztalják. Te hogyan kezeled az esetleges
mélypontokat?

Szerencsémre ott van édesanyám és a párom, akire mindig számíthatok és
azok a barátaim, akikhez tényleg bármikor és bármivel fordulhatok. Fontos,
hogy legyenek ilyen emberek az életünkben, mert mindenkinek vannak
nehéz pillanatai, van amikor elakad, amikor az érzelmek vezérlik, nem a
tisztánlátás és ilyenkor sokat segít egy külső szem…

Egy végig járt úttal mennyi időre tudsz feltöltődni ?????

Természetesen ez az adott út hosszától és nehézségétől is függ. Állítom,
hogy egy igazi szabadság hét nap után kezdődik. Kell az idő, míg képesek
vagyunk „elhagyni“ az otthoni gondokat. Napra pontosan emlékszem erre a
napra a Kilimanjaro megmászása közben. Egyszer csak mögöttem maradtak
a feladatokról szőtt gondolataim. Kötelezővé tenném a két hét szabadságot.
Miután kreatív munkáim vannak, így nem nehéz kiégni és a megújuláshoz
elengedhetetlenül szükséges a feltöltődés. Azonban 2017-ben pl. bármennyire is szép és jó volt Korzikán lenni, de a GR20 minden erőmet kiszívta és hullafáradtan értem haza. De egy biztos, bármikor fel tudom ezeket a pillanatokat idézni és ezek a fáradt pillanataimban sokat segítenek.

Hogyan találod meg az egyensúlyt a hétköznapokban?

Mostanában nehezen, mert túl sok lett a feladat és így értelem szerint
mindig a saját dolgaim maradnak a sor végére. De így, pláne erősen kell
sorrendet állítanom és minden nap végén leírom az összes teendőmet és
próbálom ehhez tartani is magamat. Mellette megtalálni az elegendő időt a
felkészülésre, azaz edzésre, a családra, a kikapcsolódásra és az írásra. Az új
honlapomnak 2017. októberében el kellett volna már készülnie, de miattam, majd ezt követően már az informatikusok (négyet fogyasztottam el.)
nem sikerült.

Van-e valami, ami elől menekülsz?

Nem tudok róla. Sohasem értettem, hogy azért mert valaki utazik, vagy
kihívásokat keres, miért csak azért tehetné ezt, mert menekül valami elől?
Tényleg nem gondolom, hogy ezért tennék bármit is. Viszont érdekel a
világ, szinte nem voltam szabadságon 47 éves koromig és ma az útjaim
során, egy nap alatt többet látok, mint anno egy hónap alatt.

Honnan jött az indíttatás, hogy a gondolatokat bonbonokhoz társítsd?

A blogomhoz kerestem egy címet és miután a csokoládékat imádom és az
idő tájt jártam a Szamos bonbonkészítő iskolájába, így egyszer csak
összeállt a képlet. Aztán amikor az előadássorozatot indítottam, szintén
kerestem egy jó címet, mert bár anno Ellenfényben volt a televíziós
műsorom címe és eredetileg azt szerettem volna folytatni, de éreztem az a
cím ehhez már nem lesz megfelelő. Aztán egyszerűen nem találtam jobbat,
hiszen egy jó bonbon olyan mint egy esszencia, a kevésben van a lényeg.
Így inkább a blogom neve változott meg.

Kedves István, Ön szokott randizni?

Már nem. Kapnék is érte otthon 😀

Látunk e még táncolni?

A televízióban, ha ismétlik valamelyik műsort akkor igen, de színpadon talán csak akkor, ha újra meghívnak a Macskák következő jubileumi előadására. Itthon viszont szoktam, ha valami jó zene szól. 🙂

A külső és a belső út mikor, mennyire van szinkronban? Mikor, melyik a nagyobb motiváció? Hű, de szép, megyek! Vagy belülről megjelenik az
érzés: menni kell.

Az USA út után hihetetlen erővel húz vissza a vadon, az a fajta
szabadságérzet. De inkább az a jellemző, hogy már nagyon mennék, de ez
inkább a sok munka miatt van és érzem kell egy kis szünet. Azonban amikor elindulok tudok igazán írni is, mert ilyenkor csak az útra fókuszálok és az idő, a nehézségek, az élmények, a körülmények mind-mind képesek
kiváltani valamit belőlem. Értelem szerint, ami képes a lelkemet is
megérinteni jobban motivál, de van amikor a teljesítmény veszi át ezt a
szerepet.

És mi az igaz megpihenés?

Erről már írtam, de egy még eszembe jutott. Bármilyen vízpart képes
megnyugtatni és órákig tudok a partján ülni és csak nézni a víztükröt, a
hullámokat, vagy az aranyhidat.

Milyen érzés, mikor eljutsz az adott világ pereméig? Kiszakadsz, vagy
„beszakadsz”? (Vagyis minden megszűnik és üresség lesz benned,
vagy belül felrobbansz?)

A Camino végén ürességet éreztem és nem tudtam, hogyan tovább.
Nagyon nehéz volt hazatérni. Madridban sokkolt a tömeg és a zaj. Amikor
egyedül vagy a természetben, az teljesen kikapcsol és feltölt, de meg kellett
tanulnom vissza is térni, nem csak elmenni. Nem is olyan könnyű ez.
Sokaknál látom, hogy Camino függők lettek és újra és újra nekiindulnak az
útnak, azt remélve, hogy az majd megoldja problémáikat. Pedig azokat,
csak saját maguk képesek megoldani. Ha hazajönnek és nem is próbálnak
meg úgy élni mint az út során és ha nem próbálnak meg változtatni azokon
a dolgokon, amelyre megtalálták a választ a hosszú kilométerek alatt,
akkor mindegy hányszor indulnak el és hány kilométert tesznek meg. Akkor
csak egy önáltatás lesz az egész.

• Camino Steve