Blog

Az álmok igenis valóra válnak

A mai napon pontosan négy évvel ezelőtt vált valóra az egyik nagy álmom és még most is bepárásodik a szemem, ha visszagondolok arra a pillanatra, amikor megláttam a Pacific Crest Trail oszlopát a San Diego-tól nem messze található Campo közelében, pontosan a mexikói határvonal, “fal” mellett.

A mexikói határvonal egy határőr terepjáróval a távolban

Fogalmam sincs, hogy ezt a pillanatot megelőző négy esztendő során hány alkalommal láttam magamat álmaim mozivásznán ennél az oszlopnál, de 2019. április 3. szerda hajnalban az a sok-sok álom, végre valósággá vált.

Nem tudom leírni mit éreztem abban a másodpercben a többi izgatott thru hiker jelölt mellett. De míg ők zajosan készülődtek, majd közösen meghallgattuk a rangegek eligazítását, átestünk az engedélyek ellenőrzésén, én csöndesen félrevonulva vártam míg szépen elindulnak, hogy aztán legyen időm egyedül is maradni álmaim újabb oszlopával. Hiszen nekem már volt egy másik is korábban, az El Camino de Santiago zarándokút legvégső pontjánál, ahova azért indultam el, mert azt álmodtam, hogy édesapám ott vár majd mellette. Ez alkalommal viszont, “csak” a természet hívott.

A PCT oszlopánál 2019. április 3. szerdán

Végül már csak ketten maradtunk egy nálam is magasabb amerikai sráccal. Ő is csendre és a magányra vágyott, de legalább ott voltunk egymásnak, hogy meg is örökíthessük a pillanatot. Megköszöntem, jó utat kívántam és elindultam. 

Ma már ez az elindulás sem lehetne ugyanolyan. Scout és Frodo, a PCT legendás trail angel házaspárja ugyanis befejezte évtizedeken átívelő karitatív munkáját, így a jövő thru hikerei nem fogják már átélni azt a csodálatos élményt, amit azok, akik San Diego-ból, a házuktól indultak. 

Barney „Scout” Mann, a legendás trail angel

Minden esztendőben, csupán két hónap alatt több ezer túrázót segítettek az útra. Összeszedték őket a buszállomásról, vasúti pályaudvarról, repülőtérről, hotelből, vagy onnan, ahová éppen megbeszélték. Komoly hadművelet volt ez részükről, több önkéntes bevonásával. Volt aki a fuvarozásban, aki a telefonkártyák intézésében, outdoor boltba elvitellel, ételek készítésével, vagy éppen a mexikói határra történő szállításban segédkezett nekik.

Kertes házas övezetben laktak és azon a két napon, míg náluk voltam, mindkét napon kb. 35-40-en lehettünk a kertben felállított sátrakban.  Voltak olyanok is szép számmal, akik csak a hajnali indulásra érkeztek.

Esténként, a vacsorát követően Scout és Frodo előadást tartottak a túraútvonal nehézségeiről és veszélyeiről és megemlékeztek azokra a hikerekre is, akik tőlük indultak, de sajnos az úton az életüket vesztették. Ezért is volt fontos számukra ez az esti felkészítés. Ezt követően kötetlen beszélgetésbe, majd zenélésbe-éneklésbe és egymás felszereléseinek átnézésébe csapott át a program, majd szépen elhalkult a ház, hiszen kora hajnalban indulni kellett. Gyorsan kötődtek a barátságok és sokan itt találtak társra, ha az önbizalom nem volt még elegendő az egyedüli túrázáshoz.

Olyan profin volt megoldva a kiinduló pontra való szállítás, mint egy hotel taxi drosztján. Soha egy szomszéd sem panaszkodott rájuk a 25 év során. Ugyanis a közös reggeli elfogyasztását követően mindenki bent várt a nappaliban és étkezőben és mindig szóltak, hogy a következő autóba 4 fő fér el, majd a következőbe 6, majd 5, stb. és csak úgy mentünk ki, hogy ne ébresszünk fel senkit. Kígyózott az autósor a hajnali utca sötétjében. Akik pedig maradtak még egy, vagy két napot, nekiálltak a házimunkának, a takarításnak. Lett mindenkinek feladat. Én rám a porszívózás jutott. Amikor elkészültünk – hiszen dél körül érkeztek az újabb thru hiker jelöltek -, mindenki nekiállt folytatni a saját felkészülését a következő napi indulásra.

Csupa szív emberek, akik maguk is végigjárták a legnagyobb túraútvonalakat, sőt Scout könyvet is írt kalandjairól (Journey’s north címmel), ami óriási siker lett az államokban.

Mindenképpen meg akartam ismerni őket, hiszen legendás szereplői voltak a PCT-nek. Tudtam, hogy nincs már náluk hely és jó előre kellett foglalni, de én az Appalachian Trail miatt képtelen voltam kiszámolni, hogy mikor érem majd el a felezőpontját, hogy tudok átrepüli a nyugati partra és mikor tudom elkezdeni a PCT-t. De írtam nekik még az utam kezdete előtt, majd amikor Harper’s Ferry-be értem, hogy ki vagyok, mi a célom és azt is, hogy ha már erre járok, mindenképpen szeretném legalább megismerni őket, akkor is, ha nem tudnak segíteni. Frodo írt vissza (ő a feleség), hogy jöjjek csak bátran és “Papa” (az egyik önkéntes, ex thru hiker) mikor fog felvenni a hostel előtt. És másodpercre pontosan így is lett.

A garázs átalakítva a thru hikerek felkészülésére

Erre a másfél hónapra a házuk teljesen átalakult a thru hikerek maximális kiszolgálására. Küldhettél ide csomagot. Így tettem én is, hogy a téli felszerelésemet le tudjam cserélni a sivatagira, illetve már igencsak elkélt egy újabb túracipő is. Minden a rendelkezésedre állt ahhoz, hogy megtervezd utadat és bevásárold még azt, amire szükséged van, dobozba csomagold, majd a kitervelt postaállomásokra feladd. Doboz, feladóvény, ragasztószalag, asztalok a csomagoláshoz, polcok a beérkező csomagoknak, amit akarsz, minden a rendelkezésedre állt. De tudtál mosni, vasalni, itt hagyni, amire nincs többé szükséged – sokan jöttek bőrönddel, sporttáskával amiket végleg ott hagytak -, ők összegyűjtötték egy polcon, majd elvitték a rászorulóknak.

De sütöttek süteményt, főztek lassagne-t a szomszédok, vagy a messzebb lakó önkéntesek. Igazi családi hangulat volt náluk, ami fontos is volt és rengeteget segített, hiszen mindannyian tele voltuk izgalommal, sőt feszültséggel és sok-sok még megválaszolatlan kérdéssel, hiszen életünk legnagyobb kalandjára indultunk. Ők pedig egy perc szünet nélkül, valami elképesztő energiával segítettek minket az útra. Pótolhatatlan űrt hagytak maguk után.

A mexikói határnál

Eszembe jut a határ vasból készült fala is és hogy pont ott állt a 66. panel, amelyhez muszáj volt odaállnom, ha már egyszer abban az esztendőben születtem. De feledhetetlen az is, hogy a PCT-t megelőző hat hét alatti folyamatos eső és hó után azt hittem, hogy itt majd végre vége a fázásnak és az ázásnak, aztán mindjárt az első nap zivatarban kellett elinduljak. No de a 2019-es esztendő sok érdekességet és kihívást tartogatott ezen a téren is és meg elfogadtam, hogy nekem úgy néz ki esős túrázás jár.

A túloldal már Mexikó

Felejthetetlen volt átlesni a falon lévő lyukon Mexikóba, egy gyors hívást megereszteni a családnak, utolsóként beírni nevemet a PCT legelső trail book-jába, majd megtenni végre az első lépéseket.

Bejegyzésem a PCT első trail naplójába

Annyira lelkes, izgatott és boldog voltam, hogy párszáz métert követően el is tévedtem. Nem voltam ezzel egyedül, jó páran kavarogtuk a régi lovas katonai laktanya épületeinél, de aztán lenyugodtunk végre az eufóriából és elkezdtük magunkat átadni a természet-, pontosabban Kalifornia és a Mojave-sivatag természeti szépségeinek.

Az első megtett mérföld, azaz 1,609 km a PCT-n

Természetesen a kötelező fotót is megejtettem az első megtett mérföldet jelző táblánál, majd a harmadiknál is. Azért nem egyszerű pillanat, amikor a lelkesedésed általi “homályos látás” kezd kitisztulni és nem csak a 3 mérföld et – amit eddig megtettél – látod már, hanem az a 2647 mérföld is “leesik”, ami még akkor előttem állt. Milyen jó lenne ezen a ponton minden hiker gondolatait rögzíteni! Mi fut át a fejükön, hányan bizonytalanok, hányan eltökéltek, hányan nem is foglalkoznak az előttük álló kihívással, csak mennek. 

Messze még a vége. 4,8 km-nél

Mit érzek ma a nosztalgián túl?

Először is hálát azoknak a trail angel személyeknek, akik teljesen önzetlenül segítettek utamon. Ugyanis ahogy mások sem, úgy Scout és Frodo sem fogadott el egy centet sem a két nap során. Másodszor annyi élményt kaptam az út során, hogy ha soha többet nem megyek sehová, akkor is bőségesen fogok tudni mit mesélni életem hátralévő napjain. 

Eszembe jutnak gyermekkori álmaim a Vadnyugatról, hogy majd úgy élhetek egyszer én is, mint Winnetou és Old Shatterhand és íme, valóra vált ez is. Visszaidézem azt az elképesztő csendet, amelyet valahol a Magas-Sierra lábainál éltem át. Csak ültem hosszú perceken keresztül és hallgattam a semmit, miközben egy hóval borított, szürke sziklás hegyvonulattal övezett mesevilág tárult a lábaim elé. Mosoly suhan át arcomon, amikor felidézem a pillanatot, amikor elértem végre a Mojave-sivatag végénél, Kennedy Meadows-ban található General Storehoz, ahol az a thru hiker szokás, hogy azt a hikert, aki befejezi 1200 kilométer hosszú sivatagi szakaszát a PCT-nek, tapssal fogadják. Elég sok tapsot kaptam már életemben a színházakban és koncerttermekben, de nem tudom, volt e olyan, amikor a tapsnak ennél is jobban örültem volna.

Távolban a Magas-Sierrák vonulatai

Persze eszembe jutnak a nehéz, sőt a kőkemény pillanatok is. A jeges hó falon való átkelések, életem első  csörgőkígyójával való találkozásom, a vadvízi folyóátkelések, a lezúduló árvíz által elsodort hegyoldal ösvény nélküli brutális szakaszai és a sivatagi eltévedésem is pont a leghosszabb víznélküli szakaszon. De az a jó, hogy a rengeteg pozitív élmény a háttérbe szorítja ezeket a pillanatokat és különben is, mindig úgy tekintek ezekre, hogy tanulok belőle, ezáltal több, jobb leszek és elfogadom, hogy mindennek van egy ára amelyet megfizetünk. A hosszú távú túrázásé, a nehéz pillanatok.

Négy év és mennyi minden történt azóta. Csak arra tudok gondolni, hogy bár a 2019-es esztendőben annyira rossz időjárás volt, ami az azt megelőző 100 esztendőben sem volt az államokban, de mégis ezerszer jobban jártam, mintha a négy év felkészülésbe fektetett energiám, időm, pénzem és a szeretteimtől elvett idő a kukába landolt volna, mert 2020-ban, vagy 2021-ben a Covid-19 járvány miatt márciusban hazatoloncolnak, vagy a következő évben ki sem engednek. Ugye, hogy minden csak nézőpont kérdése!?

Megünneplem ma este ezt a napot és ezzel a téli felkészülési időszakomat is lezárom és belecsapok az ezévi nagy kalandra való további felkészülésemnek. Tartsatok majd velem!

Amennyiben pedig érdekel a hosszú távú túrázás, akkor olvasd el ezt a bejegyzésemet is: