Hét esztendővel ezelőtt, a mai napon, azaz február 7.-én, ilyenkor már az Atlanti-óceán felett repültem, hogy belevágjak életem addigi legnagyobb kalandjába, amely az azt megelőző három évemet is teljesen meghatározta.

Mindent ennek a célnak megvalósítása érdekében rendeltem alá és izgatottan vártam a pillanatot, hogy végre megtehessem az első lépést az annyira áhított, végtelen amerikai vadonban. Aztán az első lépés, 4975 kilométeren át tartott.

Hihetetlen, hogy a hazatérésem óta így elrepültek az esztendők. Azóta is minden egyes napon hiányzik az erdő, a hegyek, a sziklák és még a nyakígérő sár is, de sűrűn eszembe jut mackó koma “barátom” is, hogy vele mi lehet, merre szunyókálhatja még téli álmát? Beleszerettem az USA lenyűgöző természeti csodáiba és aki járt már az ország bármely nemzeti parkjában, pontosan tudja és érti, hogy miért.

Nem volt egyszerű a visszatérés ennyi természetben- és szinte végig egyedül töltött hónapot követően, hiszen alapjaiban változtatja meg az embert és gondolkodásmódját egy ilyen érzelmi és fizikai hullámvasút. Millió emlék, amelyek közül van, ami még most is képes felzaklatni, vagy mosolyra késztetni, de egy biztos, ha már egyetlen élménnyel sem gazdagodhatnék életem végéig, akkor is lenne mit mesélnem minden egyes hátralévő napon. 

Köszönöm nektek ma is, hogy velem tartottatok és velem tartotok azóta is, hogy eljöttök meghallgatni előadásaimat és főleg, hogy mesélhetek! 

Túl nagy a Föld, hogy csak a kanapén üljünk, túl szép egy párás, vagy havas erdő, hogy ne kóboroljunk benne, túlságosan szép a roppanó, őszi avar hangja, mint ahogy a tikkasztó nyári napsütésben ciripelő tücskök muzsikája is. Gyalogolni a szitáló ebben, “hallgatni” a hópelyheket, nézni a felhők ezerféle formáját maga a csoda, amely mindannyiunkat képes megnyugtatni és feltölteni elegendő energiával, hogy életünk kaptatóin aztán már sokkal könnyebben mászhassunk fel. 

Azonban amikor ott álltam az indiánok szent hegyének, a Mount Katahdin-nak csúcsán és végre magasba lendíthettem kezem a 4975 kilométer után, hogy “Megcsináltaaaam!”, akkor  az eufória mellett, egy korábban még sohasem tapasztalt üresség is elárasztott.

Mi lesz holnaptól? Hiszen már nem kell sötétben kelni, vizet szűrni, felvenni a jéghideg, mindig vizes ruhámat, nem kell ugyanazt a zabkását és a kínai ramen levest enni és nem kell elindulnom sem. Hova tovább, sőt, van-e egyáltalán tovább?

Egy ilyen tartalmas és élményekkel teli esztendő után ugyanis nagyon nehéz a továbblépés. Hiszen változtunk, fejlődtünk, ez által többek lettünk és már soha többé nem férünk bele a korábbi “dobozunkba”. Sokan nem értik mi történt velünk, nem értik mit-miért látunk már másképpen, miért nem elég már a régi “játéktér”. De pont ez a szépsége is, hogy kaptunk egy új lehetőséget azáltal, hogy olyan tulajdonságainkat is megismerhettük, amelyek létezését nem is sejtettük. Megtanuljuk milyen újra- és újra felállni, sőt továbbmenni, hogy sokkal erősebbek vagyunk, mint sejtettük, miközben az is kiderül, hogy jó pár területen pedig gyengébbek, mint hittük. 

Az elmúlt és a következő hónapok még a tanulásról, vizsgákról és a felkészülésről szólnak, aztán új útra lépek, hogy a bennem élő kalandvágy szikráját legyen mi lángra lobbantsa és ezáltal még több történetet oszthassak meg veletek. De közben már azt is szeretném, hogy az élményeimet, tapasztalataimat és a tanultakat is megoszthassam veletek, hogy ti is megtapasztaljátok és megértsétek, mit ad, mit tanít a magunk köré épített falainkon túli világ!

Akkor azt hittem az a többezer kilométer lesz a legnagyobb kaland életemben, de már látom, az igazi nagy utazás ebben az esztendőben kezdődik. Ugyanis iránytűm új útvonal irányba mutat. Néha elbizonytalanodom, hogy helyes lesz-e az irány, de korábban sem féltem járatlan-, vagy nehezebb utakra lépni, hiszen a felfedezők nélkül mennyivel kisebb lenne világunk, mennyi mindenről nem is hallhatnánk.

Egy szó, mint száz, nagyon szépen köszönöm, hogy lehet egy ilyen klassz közösségem és igyekszem sok szép és tanulságos történetet megosztani veletek a jövőben is!

Addig is, akinek van kedve, találkozhatunk február 13. péntek 18:00-kor a Madách Színházban, a Jégbe zárva című előadásomon, amely során Grönland festői szépségű világába foglak elkalauzolni benneteket!

Jegyek a linkre kattintva érhetőek el:

https://www.jegy.hu/program/jegbe-zarva-185838?q=jégbe+zárva&sgtype=pfprogram

A hétvégén pedig itt a jó idő, így gyerünk, húzzatok ki a természetbe! Ki merrefelé veszi az irányt?