Napra pontosan nyolc esztendővel ezelőtt, egy esős nap hajnalán keltem útra, hogy 47 napon át kövessem álmomat, amely édesapámról szólt és végül az El Camino de Santiago zarándokút legvégén megtapasztaljam, hogy ha kitartóak vagyunk, álmaink tényleg valóra válnak.

Az eltelt 8 év alatt rengeteg minden történt és amelyeket mind annak köszönhetek, hogy kiléptem egy kis időre a mókuskerékből és „megálltam”, hogy átgondoljam hol is tartok és jó irányba haladok-e. 

Hogy visszamegyek-e még oda ahhoz az Világ vége-oszlophoz? Egyszer biztosan, de utam egyelőre másfelé vezet, hiszen ma már tudom, nincs már szükségem ahhoz az oszlophoz arra, hogy újra és újra találkozhassak édesapámmal.

Persze az út, ha nem is zarándokút, de mégis folytatódik. Tengereken és óceánokon át, új és ismert mesevilágokba, hogy még több történetet gyűjthessek össze, még több tapasztalatra- és tudásra tehessek szert és ezeknek köszönhetően, ezeket még több emberrel is oszthassam meg.

Készül az új podcast, az új könyvek, előadások és közös kalandok is. No és persze már a hátizsákom is izgatottan várja, hogy mikor indulunk… A járvány miatt a cél még képlékeny, de mindegy hogy végül mi lesz az irány, mert a természetben töltött pillanat, mindenhol egy ajándék számomra. Tarts velem majd akkor is!

Az évforduló emlékére, megosztom veled a zarándoklatomról írt “Camino Steve, egy álom nyomában…” című könyvem első két fejezetét. Az indulás előtti gondolataimat és az indulás napját. Holnaptól pedig minden egyes napon láthatod majd az úton készített videó naplómat. Utazz velem!

Előszó

Mikor léptem rá az Útra? Lehet, inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy mikor léptem le róla… nem tudom. Azaz dehogyis nem tudom, csak még ott belül valahogy nem szeretnék pontosan emlékezni rá. Már formálom ugyan a gondolatokat, próbálom megfogalmazni életemnek azt a percét, és tudom, meg is fogom ezt tenni, de még nehéz a beismerés. Mert az idő múlásával és az emlékezéssel az a baj, hogy kicsit olyan, mint amikor megvágjuk az ujjunkat, majd ahogy a vért mossuk le róla a csap alatt, a vörös szín elhalványul és feloldódik az átlátszó vízben.

De tudom, ez csak kifogás… Pontosan 7 éve és 8 hónapja annak, hogy megfogalmazódott bennem, pihennem kell. Nem megy tovább ez a mókuskerék, át kell gondolnom az eddig megtett utat és kitalálnom, merre menjek tovább az elágazásnál. Egyik énünk mindig a könnyebb utat választja.

Az idő múlásával és az emlékezéssel még az is a baj, hogy később mindig ráébreszt bennünket hibás lépéseinkre, vagy arra, hogy mikor és miben nem mondtunk magunknak igazat. Pontosan tudjuk mindannyian egy korábbi hibás döntésünkre visszaemlékezve, hogy akkor, a kérdésfeltevés pillanatában, a gyomrunk miképpen is adta meg rá a helyes választ: helytelen válaszunkra azonnal összerándult, csak mi akkor nem hallgattunk magunkra és rövidtávon könnyebb ellenállás felé mozdultunk el. Pedig életünk során már hányszor, de hányszor tapasztalhattuk meg, hogy végül mindig pont ezek az utak lesznek a kínokkal teli, végeláthatatlan menetelések. Bármelyikünk is gondol most vissza egy hibás döntés meghozatalának pillanatára, ma is pontosan tudja, mit érzett a zsigereiben, ám mégsem hallgatott rá.

Miért nem indultam el a debreceni színházigazgatást követő évek után azonnal? Mert én sem hallgattam magamra. Holott én is tudtam a helyes választ, sőt már elterveztem, miképpen járom végig Dél-Amerikát repülővel, vonattal, dzsippel, busszal, motorcsónakkal, hajóval és gyalog fél év alatt: elmegyek és megnézem Buenos Airest, hogy lássam, hol született édesapám, hol éltek a nagyszüleim; végre megpillantom az Andok csúcsait, a titokzatos és legendás Machu-Pichu romjait, amelyre gyermekkorom óta vágyom, amióta elolvastam az Inka öröksége című Karl May könyvet; és végezetül érezhessem arcomon a csípős sarkvidéki szelet az Antarktisznál.

Akkor és oda mégsem mentem. Pedig ma már tudom, kellett volna. A hirtelen csend, ami a nagy pörgés után körülvett, amikor napokig nem csörrent meg a telefonom, hogy a „barátok” azonnal elfelejtettek, összekavart és elbizonytalanított. Megijedtem, hogy ha most elmegyek, akkor az egyetlen munkámat, a Macskákban játszott szerepemet is elveszítem a színházban. Mekkora butaság volt ez! Ha belegondolok, pont azzal „veszítettem el”, hogy akkor itthon maradtam. Akkor nem indultam útnak és később már nem volt rá lehetőségem. Ugyanígy mennek el mellettünk más lehetőségek is. Jönnek ugyan újak, de hogy amelyiket figyelemre sem méltattam, az fontos volt-e, az ebben az esetben is csak később derült ki.

Aztán teltek az évek, letértem az addig taposott útról, és bár sikeres volt a következő időszak is, lépésről lépésre mégis azt éreztem, hogy mégsem ez az enyém. Nőtt a stressz, sokasodtak a feladatok, és lassan úgy éreztem, átcsapnak a fejem felett a hullámok. Úgy éreztem, veszítettem a kreativitásomból, a munkakedvemből, a hatékonyságomból, sőt a kommunikációs képességeimből is. A korábbi nagy csönd után jöttek a szabadnap nélküli időszakok, a rengeteg éjszakába nyúló feladat, a temérdek kezelést igénylő konfliktus. Sokszor végtelen szélmalomharcnak tűnt, ami szépen felőrli az embert. Tudtam, ki kell szakítanom magam ebből a helyzetből, és más perspektívából kell tekintenem ezekre a szituációkra.

Ilyen időszakokban lép be az életünkbe a jól bevált pótcselekvés. Esetemben a „pótszert” a kerékpár jelentette, amelyre 2006. március 15-én pattantam először. Napi öt kilométerrel kezdtem, de akkor azt is fantasztikus távnak ítéltem meg. Hihetetlenül elfáradtam tőle, de segített egy darabig. Napi feladat, új kihívás lett, ahogy a közben elkezdett tanulás is. Aztán szép lassan, mint már annyiszor életemben, belecsúsztam itt is a versenyzésbe. Az a fránya teljesítménykényszerem! Mire észbe kaptam, már egy 210 kilométeres versenyen tekertem, és persze évről évre egyre gyorsabban, egyre jobb eredményekkel. Valahol belül ekkor is tudtam, nem ez a jó irány. Persze, csodás dolog a sport, szükséges és fontos lenne mindenki számára a saját egészsége érdekében is, de lássuk be, nem biztos, hogy ezen a szinten kellene űzni és talán nem 40 évesen nekikezdve.

Mégis mentem, hajtott ebben is – mint minden másban eddigi életem során -, hogy jobb, gyorsabb legyek és győzzek. Az egóm nem ismert kevesebbet és nem ismerte a „csak élvezetből” fogalmát. Természetesen élveztem és szerettem ezeket a kihívásokat is, egyébként nem csináltam volna, de a háttérben meglapult valami, ami plusz energiákat ad. Csak ezekkel az energiákkal az a baj, hogy sosem merülnek ki, csak hajtanak és hajtanak addig, amíg a tested önhatalmúlag veszi ki szabadságát, ami mindig rosszabb és sokkal hosszabb ideig tart a kelleténél. Az enyém az elmúlt nyolc évben háromszor már meg is tette, hónapokra leemelve a bringáról, és természetesen mindig a versenyszezonban. Mégis ezek a kerékpáron töltött órák adták meg a kikapcsolódást a mókuskerékből, töltöttek fel energiával és tisztították meg gondolataimat. Így legalább az edzések és versenyek ideje alatt nem azon törtem a fejemet, hogy miért is ebbe fektetem az energiáimat a saját céljaim megvalósítása helyett.

Aztán történt valami.

2012 augusztusának végén egy éjszaka „bekattant” egy gondolat. Mint egy sláger, amelynek dallamát dúdoljuk egész nap, és nincs az a trükk, amivel képesek lennénk megszabadulni tőle. Egyszer csak már ott is van, és befészkeli magát gondolataink közé.

Mi is történt? Egyik éjszaka álmodtam valamit. Azt, hogy drága édesapám – aki hat évvel ezelőtt örökre elaludt – a Világ-vége oszlopnál vár rám.

Hányszor álmodunk úgy, hogy nem is emlékszünk rá! Ez nem ilyen álom volt. Olyan kristálytisztán láttam, mintha egy hatalmas mozivászonra vetítették volna, és még reggel is pontosan emlékeztem minden részletére. Világvége-oszlop? Azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik olyan. Ébredés után az első dolgom az volt, hogy bekapcsoltam a notebookomat és rákerestem a Google keresőjében arra a szóra, hogy „Világvége-oszlop”. Egy pillanat múlva már ott is volt a szemem előtt egy kép. Azt hittem, még mindig csak álmodom. Ráklikkeltem a linkre és megtudtam, hogy az ókorban úgy tartották, a világvége Fisterrában van.

Csak ültem ott csendben, hosszú percekig. Néztem a monitoron az oszlop képét mögötte a távolba tűnő kék óceánnal és éreztem, a szemem megtelik könnyel, a szívem pedig összefacsarodik. Nem értettem és nem tudtam, mi történt velem. Pedig nagyon szerettem volna, mert ennél sokkal racionálisabb ember vagyok. Egyet azonban rögtön tudtam: hogy elmegyek oda bármi áron és bármi történjék is, mert édesapám nem várhat ott rám hiába.

Természetesen foglalkoztatott, hogyan, honnan, miért és pláne, hogy miért most? Hiszen soha nem vonzott és érdekelt a Camino de Santiago, azaz Az Út. Szinte semmit sem tudtam róla. Azt sem, hogy honnan indul, és azt sem, hogy hol van a vége. Fogalmam nem volt róla, hogy van több útvonal is, azt pedig végképp nem tudtam, hogy van egy kis település, ahol a Világvége-oszlop áll, és ez az a hely, ahol a zarándoklat igazán véget ér azzal, hogy a naplemente lenyűgöző fényeinél a zarándokok elégetik azt a ruhájukat, amelyben végigjárták zarándoklatukat. Egyedül arról hallottam, hogy Tolvaly Ferenc, a TV2 egykori elnöke, állítólag végigment rajta, amelyből született egy könyv és valami rémlett arról is, hogy abból talán egy film is készült, de semmi több. Persze hébe-hóba tudomásomra jutott, hogy ez is, az is végigjárta, készül rá, elindult, hogy megtalálja önmagát vagy éppen most érkezett haza. Voltak, akik azt mondták, végigmentek az úton, de kiderült csak egy részét tették meg, vagy buszra szálltak egy darabon, vagy mások vitték a csomagjaikat, hotelekben laktak. Ezek miatt, szépen lassan inkább divathóbortnak tartottam, amely az egyre nagyobb ezoterikus hullámnak is táptalajává vált, és a vallási tartalma kezd a múlt ködébe veszni. Tudtam, hogy Paulo Coelho és Shirley Maclaine is járt az úton, és miattuk még többen gondolták úgy, nekik is menniük kell.

Egyet azért az álmom előtt is tudtam. Tényleg szükségem volt egy kis szabadidőre egy olyan helyen, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal. Azt is tudtam, hogy mielőbb mennem kell, és ha elindulok, akkor messzire visz az utam, mert itthon – ahogy édesanyámnak fogalmaztam, amikor közöltem vele döntésemet – három hónap alatt sem tudnám már kipihenni magamat, mert majd csörög a telefon, felmegyek a netre, bekapcsolom a tévét, beleolvasok egy újságba és máris vége. És persze nem érintene meg az a millió impulzus, amellyel ott fogok találkozni. Eszembe jutott Afrika, az a három hét Tanzániában, amikor Erőss Zsoltival napi 8 órát gyalogoltam felfelé a Kilimandzsáró csúcsa felé, és egyik nap hirtelen ráeszméltem, mennyire távol járnak a gondolataim az otthoni problémáimtól. Egyszer csak észrevettem a természet apró csodáit, hogy örülök a napsütésnek, a felhőknek, a szikláknak, az illatoknak, a madarak énekének, a pillanatoknak.

Az álmomat követően rájöttem, ez hiányzik, erre van újra szükségem, és kezdtem azt érezni a Caminón talán, az édesapámmal való találkozás mellett, ezeket is újra átélhetem.

Afrika egy gyermekkori „álom” beteljesülése volt, ez pedig egy igazi álom kezdete. Márpedig én az álmaimat mindig valóra váltom.

Azonnal útra keltem volna, de a munkám, a felkészülés és az egyre közeledő hűvösebb idő miatt végül úgy döntöttem, tavasszal, az első adandó alkalommal indulok. Utánaolvastam, mi az ideális időpont, majd eldöntöttem, hogy május 1-je lesz az a nap.

Október 13-án elkezdtem a felkészülést, a napi futást, terepfutást, majd teljesítménytúrázást, az utolsó hónapban már 13 kilós zsákkal túráztam és futottam. Miért nem lepődtem meg, hogy megint elkezdtem versenyezni és terepfutóversenyeken indulni! És ha már úgyis volt egy másik régi tervem, akkor felkészülésként miért ne váltsam valóra most azt is? Így január 26-án, mínusz hat fokban, hatalmas hóban lefutottam életem első terepmaratonját 1600 m szintkülönbséggel, 6:04 alatt.

Úgy éreztem, erre szükségem van. Azt gondoltam, nem szeretnék szenvedni az úton, és mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy az összes pillanatát ki tudjam élvezni.

Elvárásaim sem voltak. Nem olvastam el senki könyvét és nem néztem meg egyik filmet sem, mert tiszta lappal kívántam útnak indulni. Blogokba olvasgattam csak bele, hogy információkat gyűjtsek – ami nem ment könnyen –, de végül aztán két segítőre akadtam. Mindkettőt Máriának hívták…

Tanácsaikat örömmel fogadtam, mert kérdésem és kételyem volt elég, de más útja nem érdekelt, mert tudtam, hogy én a sajátomat szeretném járni, és nem akarom, hogy bárki vagy bármi befolyásoljon, vagy azt várjam majd egy bizonyos pontnál, hogy mi fog velem is történni, ahogyan az történt mással. Tiszta szívvel és nyitott lélekkel indultam útnak. Nyitottan mindenre és mindenkire, bár nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem – mint később kiderült, ezzel nem voltam egyedül.

8 hónap telt el az álomtól az indulásig. Ezalatt minden egyes nap a Camino gondolatával keltem és feküdtem. Ezerszer megpróbáltam elképzelni, milyen is lesz majd, de nem igazán sikerült. Már szeptember elején összepakoltam – a gardrób e célból kiürített polcán – a meglévő felszerelésemet, amit folyamatosan bővítgettem. Konyhai mérlegen mértem le mindent és táblázatban vezettem az adatokat. Ugyanígy a fürdőszobában egy másik listát is, hogy tudjam, hány napig tart ki a tusfürdő, a sampon, a fogkrém vagy a mosószer. Csak annyit szerettem volna magammal vinni az útra, amennyi feltétlenül szükséges, egy grammal sem többet.

Milyen érdekes, egy kezemre sincs szükségem ahhoz, hogy meg tudjam számolni, hány olyan emberrel találkoztam életem során, akik megjárták az utat, de most zsinórban futottam össze ilyen ex-zarándokokkal. Ez kicsit olyan, mint amikor vásárolsz egy autót és pillanatok alatt rájössz, hogy mennyi ugyanolyan márkájú rohangál az utakon, ráadásul ugyanolyan színben, pedig előtte szinte sosem találkoztál velük.

Mivel, mikor és hova utazzak, vegyem-e meg már most a jegyet a visszaútra is vagy majd csak az út vége felé? Millió kérdés, kétely, s bár sokra nem kaptam választ, csak összeállt minden a startvonalig.

Nem izgultam. Nem volt rá időm. Annyi munkám volt, hogy az utolsó két hétben szinte nem is aludtam, és szó szerint az utolsó pillanatban tudtam azt mondani, hogy pont, itt a vége, azaz valami újnak a kezdete.

Április 28. Indulás. 

Ahhoz képest, hogy csupán másfél órát sikerült aludnom – mert jó párszor átpakoltam a zsákomat, mire rájöttem a legjobb sorrendre – gond nélkül pattanok ki az ágyból. A végső listaellenőrzést és utolsó anyai reggelit követően hátamra kapom az elkövetkező hetekre minden fontos holmimat rejtő vándorbatyumat.

Elbúcsúzom édesanyámtól, aki nagyon erősen tartja magát, bár látom, hogy könnyekkel teli a szeme. Még egy visszaintegetés a földszintről és be a taxiba.

Tudom, izgul értem, de mégis az elmúlt hónapok alatt sosem éreztette az aggódását. Se tettel, se szóval. Azt hiszem, a tudat, hogy apuhoz indulok, nyugalmat adott neki is, és érezte, nem lehet semmi baj

Hajnali 4 óra van, és a taxi elég tempósan halad keresztül a sötét és kihalt városon. Szerencsére nem szószátyár a sofőr, vagy érzi, hogy nem vagyok nyitott a parttalan csacsogásra, így zavartalanul merülök el gondolataim tengerében. Mennyire nyugodt az esőáztatta város a kora reggeli órán! Alig van jármű vagy ember, az utcák, terek pedig sötétek, de a lámpák fénye szépen szóródik szét a tócsákból, és nézem, ahogy pattognak az esőcseppek az aszfalton, és buborékokat fújnak a tócsák felszínén. Szép, de szomorú minden, mintha elsiratna az ég. Újra felszínre tör belőlem az az érzés, ami az elmúlt időszakban többször: utoljára látom ezeket az utcákat, és ez az út tényleg a végtelenbe vezet. Teljesen eláraszt a nyugalom, és semmi mást nem érzek, sem izgalmat, sem várakozást, sem szomorúságot. Inkább csak csöndes ürességet, ahogy nézem az autó szélvédőjén át a mellettünk elfutó házakat. A taxis elég „alternatív” útvonalon vágtázik célunk felé. Életemben nem jártam Budapestnek ezen a részein, és a régi üzemek, külterületi lepukkant lakóházak után a hirtelen kontraszt a repülőtér fénypompájával azonnal visszaránt a valóságba.

Megérkeztünk.

Belépek az indulási csarnokba, ahol nincs ugyan tömeg, de azért már szép számú álmos és kócos utas keresgéli járatait, adja fel csomagjait és vesz búcsút ismerőseitől. Ahány ember, annyiféle búcsú. Ezeket a pillanatokat mindig szerettem megfigyelni a repülőtereken. Kinek fájdalmas, kinek gyors, kinek könnyes, kinek vidám, kinek pedig forró csókokkal kísért.

Keresnem sem kell, azonnal meglátom Mártát, akit nem nehéz felismerni talpig lila öltözetéről, ami az UTE kemény magjának tagjaiból is irigy tekinteteket váltana ki. Úgy is mutatkozik be, „Szia, lila Márti vagyok.” Erre, mondjuk bemutatkozás nélkül is rájöttem volna, de azért később csak nem állok meg egy beszólást, hogy eléggé cikinek találom a zsákja szürke oldalát. Ahogy elnéztem, biztos vagyok benne, hogy a láthatatlan ruhaneműk sem más színben pompáznak, és egyből azon gondolkodtam, milyen fáradtság lehetett addig keresni felszerelést is, amíg nem talált meg minden egyes darabot lila színben. Gyors bemutatkozás neki és családjának, azaz mindhárom fiának, hiszen még sosem találkoztam velük. Az egyik segítő Mária kért meg, hogy vállaljam be a „gardedám” szerepét Barcelonáig, mert Márti nem beszél nyelveket, és segítsem az Útra lépni. Látva – szó szerint – színes egyéniségét, vidám tekintetét, határozottan örülök neki, hogy útitársak leszünk egy darabon

A biztonsági fóliáért már most is zarándokolnom kell, persze csak a másik terminálig, de végül csak ezzel is megvagyok, és végre feladom a zsákom. 11,5 kg. Ehhez jön még a kézipoggyászomban lapuló 1,5 kg innivaló és a tablet, a billentyűzet, töltők. Viszont anyu szendvicsei lejönnek belőle még ma!

Na, a fapados tényleg az. Főleg egy 191 centiméterre nőtt személynek, de legalább az ablak melletti hely kárpótol az összehajtogatva abszolvált utazás élményéért.

Mire a Balatonhoz érünk, már nyoma sincs az esőnek, és csodaszépen árasztja sugarait a felkelő nap. Madárperspektívából látni a hosszában elterülő magyar tengert, nézni, hogy úsznak a felhőpamacsok a Tihanyi-félsziget felett, felejthetetlen pillanatokat szerez. 

Elkezdtünk beszélgetni, majd hirtelen szól Márti, hogy gyorsan nézzek ki az ablakon, mert közvetlenül alattunk, keresztben zúg el egy svájci felségjelű utasszállító gép. Egyszer – amikor először repültem életemben – már láttam egy másik gépet, de az messze volt, ez viszont hihetetlenül közel, bevallom nem is gondoltam, hogy repülhetnek ennyire kis távolságra egymástól. Az benne az igazán lenyűgöző, hogy repülés közben nem érezzük a sebességet, de akkor igen, ha így látjuk a másik gépet száguldani felénk.  Egy pillanat erejéig olyan érzése volt az embernek mintha a másik gép zuhanna. Még jó, hogy csak olyan érzés volt.

Beszélgetünk tovább, de érzem, ez nem fog sokáig menni, és gyors elnézéskérést követően máris az álmok mezején lépdelek. A kapitány hangja ébreszt, hogy megkezdtük az ereszkedést Barcelonába, ahol – nehogy hiányérzetem legyen – szintén esik.

A landolást az ablakon át figyelem, hiszen közel a tenger és a hajók. Ezt a látványt, azt hiszem, sosem tudnám megunni.

Április 28-29. Két nap Barcelona.

Jól döntöttem, hogy megálltam itt, bár korábban nem voltam biztos ebben. Bár sosem jártam Spanyolországban ezelőtt, nem tudtam, dolgozik-e a más kultúrák, a látnivalók iránti kíváncsiságom, vagy már be leszek sózva, és azonnal indulni szeretnék az úton. 

Mártitól búcsút veszek a vasútállomáson, ugyanis ő vonattal utazik Pamplonába, és pillanatok alatt eltűnök a metróhoz igyekvők sűrű tömegében. Kicsit furcsa a hirtelen magány, pláne, hogy a leszállást követően, még a gépen Márti fiának két barátnőjébe is belebotlottunk, és így igencsak vidám társaságban utaztunk a belvárosig.

Az eső masszívan kitart, és meglehetősen üres vasárnapi utcákon bandukolok a hotel felé. Éppen csak leteszem a zsákomat, és máris nyakamba veszem a várost, hiszen még alig múlt tíz óra. A turistákkal zsúfolt La Rambla forgataga után a kikötővel és az Aquariummal folytatom a városnézést. Kicsit csalódás a látvány, de talán az a baj, hogy kedvenc TV-műsoraim egyike a Nat Geo-n a Megaakváriumok, és ott más színvonalhoz vagyok szokva. Aztán végre beérek az üvegalagútban futó mozgójárdán a hatalmas, Földközi-tenger élővilágát bemutató részhez, ami viszont tényleg nagyon szép. Tele van kék-, bika- és tigriscápákkal, rájákkal és méretes halrajokkal. A kisebb akváriumokkal ellentétben ez csodaszép, és miután teljesen körülölel, olyan mintha az ember búvárként nézné a tengeri élővilágot. Sajnos mire ideérek, már teljesen kimerültem, ráadásul csurom vizes vagyok, és rendesen át is fagytam. A több órás gyaloglás és a bejárat előtti egy órás sorban állás után lecsücsülök, és pillanatok alatt elalszom.

Arra ébredek csak fel, hogy egy kislány nekirohan a lábamnak. Nem is tudom, hány percig aludtam a tenger fenekén, mindenesetre ilyen mesés helyen biztos nem bóbiskoltam még. Úgy látszik, az elmúlt hetek alváshiányának nyomai láthatóan kezdenek jelentkezni rajtam.

Visszatérek a városnézéshez és megyek egy kört az egyik turistabusszal, végül visszasétálok a hotelbe. Úgy tervezem, elmegyek vacsorázni, aztán nekiülök írni, mert itt legalább van wifi, csak előtte hunyok egy órácskát.

Ekkor délután 5 óra van…

… amikor felébredek, reggel 7!

Amennyiben szívesen elolvasnád a könyvet és az egész történetemet, akkor a linkre kattintva meg tudod vásárolni és ha írsz egy emailt, akkor természetesen személyre szólóan dedikálom is neked!

https://zamnia.com/termek/Camino-Steve-Egy-alom-nyomaban/560812