Két évvel ezelőtt ugyanezen a napon újra nekivágtam, hogy befejezzem azt, aminek 2019. február 13. szerdán nekikezdtem.

Addigra már teljesítettem az Appalachian Trail felét és a Pacific Crest Trail Mojave sivatagon átívelő 1200 kilométeres szakaszát is, illetve újabb száz kilométereket az AT-n Washingtontól New Jersey-ig. Már “CSAK” 1425 km és 7 állam várt rám az Appalachian Trail legendás fatáblájáig, ahol addigra milliószor képzeltem már el magamat, ahogy magasba lendítem a karomat.

New Jersey, New York, Connecticut, Massachusetts, Vermont, New-Hampshire és Maine államok, amelynek a legégén ott várt rám a Mount Katahdin, az indiánok szent hegye, azzal a bizonyos fatáblával a csúcsán.

De még piszok messze volt, pláne legyengülve, a kondimat elveszítve. Nem mellékesen, az utolsó 600 km legendásan a legnehezebb része az Appalachian Trailnek, pedig odáig sem volt könnyű eljutni. Azt mondták a teljes 3500 km alatt az energia 90%-ra ott lesz majd szükségem és ez így is lett Végül a Katahdin hegy előtt még le kellett küzdeni a 160 kilométeres vadont is, ahova úgy kell belépj, hogy a végén ki is tudj lépni belőle, ugyanis teljesen érintetlen és mindentől távoli terület. Akkor még nem tudtam, hogy az utolsó vadonban töltött éjszakámat követő hajnalon, ráadásul egy megtermett hím fekete medve úgy fogja gondolni, hogy a nyomomba ered és  nem tágít mellőlem…

“Sikerülnie kell és fog!” Így vágtam neki az elején és a visszatéréskor is, bár nagyon nehéz volt az a két hónap míg felépültem és mindig hálás leszek azért a rengeteg segítségért amelyet sokaktól kaptam ez idő alatt! 

Ma is örök hálával köszönöm:

Dr Virág Mária háziorvosomnak és Dr Gulyás Lajos tanár úrnak Debrecenben

Zala Viktor édesanyjának Tamarának, aki remek természetgyógyász

Érmelléki Attila, volt idegenlégiós csontkovácsnak

Matló Attila vaskezű masszőrömnek

Dr Süveges Julcsinak, aki lépten nyomon összefoltoz

Dr Koczor Jánosnak a tanácsaiért

Dr Ember Tibinek minden egyes szóért

Merényi Gabriellának, aki örökké feltöltött energiával

Reisch Kiss Hajninak a virágterápiákért

Schlick Palinak és a Splendornak a táplálék-kiegészítőimért!

Támogatóimnak – Dockyard, Eco Logistic, HRM Center, Podiart, Tengerészgyalogos Baráti Kör, Zergesport, Csusza Consulting, a Markweb csapatának, Varga Pistinek és Kristóf Hajninak, aki a sajtófőnököm volt! No és a Sweetic csapatànak, akik épp akkor nyerték meg a Világ legrangosabb díját, a csokoládék Oscar díját a Beriolett bonbonjukkal és akik – Zala Judit és Viktor – készítettek nekem egy saját CS4975 bonbont is és még az Appalachian Trail felezőpontjánál a nagy vihar miatt elmaradt fagyi kihívást is bepótolhattam.

No és azon sokaknak, akik megleptek a repülőtéren a hazatérésemkor és úgy érezhettem magam, mint egy győztes olimpikon. 

No és a barátaim sem maradhatnak ki! Párkányi Kati, aki a repüléseimben segített, Zilahy Tamás, aki a werk filmet forgatta a felkészülésemről és legfőképpen Bihari Zoli Salt Lake Cityből, aki szó szerint mindenben segített a logisztikától kezdve a lelki megdőléseimig, aki bíztatott és támogatott ahogy és amiben csak tudott. Aki eljött amikor beteg lettem és visszavitt az orvoshoz, mert nem javultam. Nélküle esélyem sem lett volna végigcsinálni.

És végül, de legfőképpen a családomnak, drága édesanyámnak, Évim édesanyjának és nővéreméknek. Évinek ráadásul a rengeteg, kifogyhatatlannak tűnő türelmét külön is köszönöm, mert érthetően nagyon nehéz volt ez a bizonytalanságokkal teli időszak velem!

Mint végül kiderült, az USA-ban pont azt a gyógyszert kaptam, ami a betegségemre – a mononucleosisra, amire kint nem jöttek rá és itthon is csak szinte véletlenül – a lehető legrosszabb volt. Viszont így már legalább azt is tudom, miért lettem napról napra egyre rosszabbul. Megdagadt a májam, a lépem, nem tudtam enni, elment minden erőm és erre jött még rá a csalódás miatti lelki teher is. Nem találták mi a baj, millió vizsgálat és megválaszolatlan kérdések sora…

Az AT-re való visszaúton két repülőt is lekéstem a járatok késései miatt, de végül éjjel fél háromra megérkeztem a trailre  Szabó Lajos, New Yorkban élő testépítőnek hála! Köszi Lajos! Milyen szerencse, hogy mint kiderült, debreceniek és Csokonai Gimisek is mindenhol élnek a nagyvilágban.

De a legfontosabb, hogy betartottam amit ígértem magamnak és mindenkinek. Nem feladtam, hanem csak megálltam. Aztán újra bevetettem magamat az amerikai vadonba, újra beborult az ég és ömlött az eső, de hát mi más is járhatott nekem…

Sosem fogom elfelejteni azokat a perceket, ahogy Bones-szal és Red Line-nal szinte felfutottunk az utolsó kilométereken és azt a pillanatot sem, ahogy átöleltem a régóta vágyott táblámat, majd a hátoldalán található lécre állva végre a magasba lendíthettem a karomat. “Megcsináltaaam!”

Néztem ahogy zokognak a thru hikerek, hogy bebizonyították maguknak 5-7 hónap alatt képesek voltak átgyalogolni 14 államon keresztül, hogy valóra válthassák álmaikat. Felejthetetlen élmény és érzés volt, mint ahogy az is, hogy nincs tovább. Másnap már nem kell sötétben kelni, összepakolni, Rament, zabkását és Cliff Bar-t enni és nem kell napi 10-12 órákat sem gyalogolni, koszosan lefeküdni. 

Na de hova tovább? Mi lesz a való világba való visszatéréskor? Hogy fogom megtalálni a hangot az emberekkel, akik nem élnek át egy év alatt sem annyi élményt, mint én egy nap, vagy akár egy óra alatt és nem is kötnek annyi új ismeretséget egy év alatt, mint én tettem? Mi képes majd ugyanekkora élménycunamit kínálni? Bele fogok még férni a skatulyába, kell még egyáltalán beleférnem? Mi lesz a munkámmal? Akarom én ezt még és mások szekereit tolni? Minek van értelme és minek nincs már számomra? 

Millió kérdés torlódott fel és persze az élet és aztán pár hónap múlva a járvány sok mindent megoldott, átalakított, vagy éppen elvett. Azonban adott is. Lehetőségeket. Másra, megújulásra, tanulásra és fejlődésre és persze, új célok felállítására. Jött az Országos Kék-Kör 2600 kilométerének gyalogos rekordja 56 nap, 8 óra és 28 perc alatt és mostanság pedig az edzések az ezévi kihívásra, amelynek részleteivel hamarosan már érkezem hozzátok. Telnek a hónapok, peregnek a napok és közeleg a pillanat, amikor felkapom újra a hátizsákomat, hogy új kalandokra induljak és új történeteket hozzak nektek, de legfőképpen, hogy a jövőben még többre taníthassalak majd benneteket!

Köszönöm, hogy továbbra is elkísértek!

#caminosteve #ilovehiking #hikerslife #outdoorlifestyle #pct #cdt #at #triplecrown #travelblogger #travelinstagram #podiart #podisport #hrmcenter #cepshop #dockyard #dockyardout #splendor #usmchun #ecologolistic #csuszaconsulting #zpacks #nevergiveup

Amennyiben kíváncsi vagy az egyik legkeményebb és legveszélyesebb pillanatra az USA túrám során az Appalachian Trailen, akkor olvasd el ezt a bejegyzésemet is!