Pontosan egy esztendeje valóra váltottam gyermekkori álmomat és úgy élhettem az igazi Vadnyugaton, mint egykor az őslakosok és a cowboyok és közben 1300 kilométert gyalogoltam Utahtól a mexikói határig, keresztül Arizonán.

Utam során rengeteg történettel találkoztam, köztük a Vadnyugat megszámlálhatatlan legendája közül az egyik legnagyobbal, a Pony Express történetével is.

Igaz, a futárszolgálat 1860-tól csak 18 hónapon át működött, de mégis örökre beírta magát az USA történelemkönyvébe. Ez volt ugyanis az első nagyon gyors összeköttetés Kelet és Nyugat között. A távolság 2000 mérföld (kb. 3200 km) volt, amely megtétele során lovas futárok váltották egymást 10–25 mérföldenként (15–40 km). A teljes távot 10 nap alatt teljesítették, amely akkoriban forradalmian gyorsnak számított. A hihetetlenül izgalmas történetekkel – viharok, indián- és rablóbanda támadások, terep nehézségei -, tarkított másfél évnek a technika fejlődése szabott határt azzal, hogy 1861-ben a távíró elérte Sacramento-t, így a Pony Express feleslegessé vált.

A Pony Express futárai könnyű lovasok voltak, 50–60 kg súly alatt. Leginkább tizenéves srácok, akik naponta 16–18 órát lovagoltak esőben, viharban, hóban, indián területeken, farkasok és banditák között. Fizetésük ugyan kiemelkedően jó volt (100–125 dollár/hó), azonban a veszély is óriási volt. Ezért maradt fenn mindmáig a mondásuk: „Nem számít élve, vagy halva – a posta célba ér.”

Eredeti álláshirdetésük pedig az USA egyik legismertebb történelmi álláshirdetése

„Young, skinny, wiry fellows wanted. Not over 18. Must be expert riders, willing to risk death daily.”  Azaz: “Fiatal, sovány, izmos fickókat keresünk. Nem idősebbek 18 évnél. Tapasztalt lovasoknak kell lenniük, akik hajlandóak naponta kockáztatni az életüket.”

A Pony Express működése során összesen 100-150 futár teljesített szolgálatot, de az aktív létszám 60-80 fő volt. Annak ellenére, hogy mennyire veszélyes volt – hiszen éjjel-nappal, a legrosszabb időjárási körülmények között, banditáknak, vagy az 1860-as Paiute-háborúnak kitéve tették meg az utat -, mindösszesen 5 lovas haláláról van hiteles feljegyzés. Kettőt közülük megöltek, a többiek pedig lovasbalesetet – vihar és fagy, kimerültség, lezuhanás – szenvedtek. A futárok mellett körülbelül még 400 váltó- és állomásőr, lóápoló, stb. teljesített szolgálatot. Közülük viszont sokan veszítették életüket, mert állandó- és könnyebb célpontokat jelentettek és bizonyos szakaszokon szinte folyamatos támadás alatt álltak. Leghíresebb támadás, a Williams-állomás elleni rajtaütés és mészárlás volt.

Joggal merül fel benned a kérdés, hogy miképpen tudták megvédeni magukat a futárok? 

Folyamatosan pihent lovakkal vágtattak sötétben is és soha nem álltak meg. A váltásnál a mochila nem a nyeregszárnyra volt kötve, hanem átvetve a ló hátán, így a váltás 2–8 másodperc alatt megtörtént, a gyors csere pedig minimalizálta a sebezhetőség időtartamát.

Szívós, könnyű lovasok voltak, akik ismerték a terep legapróbb adottságait is. Egy idő után – és a Paiute-háború alatt -, a veszélyesebb részeken dupla őrségek és előfutár figyelés is volt. Miután minden gramm számított, így kis méretű Colt Navy-t, vagy Colt Pocket pisztolyt hordtak és sohasem vittek puskát, mert az túl nehéz lett volna. De nem vittek nehéz táskát és sokszor még élelmet és vizet sem a hosszú távra. Igazi fegyverük a sebesség volt, emiatt szólt így a mondásuk: „A futárnak a vágtában kell túlélni, nem pedig a tűzharcban.” Kizárólag a leggyorsabb lovakat – Mustangokat, vagy gyors keleti fajtákat – használták és jobban vigyáztak rájuk, mint saját magukra. Lovaik maximum napi egy szakaszt teljesítettek és minden 15–20 km-nél cserélték, majd pihentették őket.

A Pony Express futárai közül többen legendákká emelkedtek.

A legnagyobbak egyike volt az akkor 15 éves William Cody, akire ma már „Buffalo Bill-ként“ emlékszünk. Cody egy alkalommal 322 km-t (200 mérföldet) tett meg megállás nélkül, mert a váltótársát elkapták és így értelem szerint nem tudott megjelenni az állomáson. Tizenegy váltásnyi távot teljesített egyedül és csak akkor cserélt lovat, amikor az már teljesen kifáradt. A feljegyzések szerint szerint – de ez nem igazolt – útközben, még üldöző indiánoktól is menekülnie kellett.

Robert „Pony Bob” Haslam a bátorság jelképévé vált, ugyanis váll lövéssel is továbblovagolt és végül 8 váltás lóval, 380 kilométert tett meg sebesülten, a mochilát pajzsként használva. Ez a Pony Express történetének leghosszabb lovaglása.

James „Jim” Moore a sebesség mestere volt, ugyanis 13 perc alatt tett meg 18 km-t, ami elképesztő tempó – közel 85 km/h átlag vágtában-, ezért azt a nevet kapta, hogy: “A szél fia”.

Billy Richardson, volt a csendes hős. A beszámolók szerint ő volt az egyik legmegbízhatóbb lovas, aki sohasem késett és sohasem veszített el levelet. Terepismerete páratlan volt. Legyen az sivatag, erdő, hegy, vagy folyó – mindet gond nélkül átlovagolta.

William „Sam” Hamilton-t harcos lelkű lovasnak hívták. Hamilton a „vad zónán”, a Wyoming–Nebraska szakaszon szolgált, ahol gyakoriak voltak a támadások. Egy alkalommal 6 rabló próbálta megállítani, ő azonban revolveréből tüzelve átvágtatott közöttük. Soha nem sérült meg súlyosan, pedig több mint 30 fegyveres összetűzést élt át kézbesítései során.

Arizona szigorúan őrzi történelmének eme rövid, de hősies szakaszát és 1958 óta a Hashknife Pony Express az államok legrégebbi folyamatos, hagyományőrző eseménye, amely minden évben újraéleszti a Pony Express szellemét, miután a futárok ténylegesen vágtatva adják tovább a postát ugyanúgy, ahogy az 1860-1861-ben elődeik tették. Az ezévi eseményt épp most tartották.

A lovas futárok a USPS-szel együttműködve ma is igazi leveleket szállítanak és miután ezeket külön Hashknife Pony Express pecséttel látják el, azok értékes, gyűjtői darabokká válnak. Az eredeti pecsétes Pony Express-levelek, különben ma már a világ egyik legértékesebb postatörténeti darabjai.

A modern futam hagyományosan Holbrook-ból indul, és Scottsdale-be érkezik, ahol többnapos ünnepségsorozat kapcsolódik az eseményhez. A táv nagyjából 300 km, amit kb. 25–30 lovas, több napon keresztül teljesít váltásban. A menet településeken és iskolákon át halad, ahol ünneplő tömegek fogadják őket.

A „Hashknife” valójában a Navajo County Sheriff’s Posse hagyományőrző alakulatának neve. Tagjai rendőrök, helyi lovasok, önkéntes hagyományőrzők, akik ruházatukhoz és felszerelésük korabeli kinézetéhez a lehető legjobban ragaszkodnak. Nevük, a „Hashknife” egy jellegzetes marhapásztor bélyegre utal, ami később a jelmondatukká vált. A lovas futárok a postát ma is egy speciális, eredeti Pony Express bőrtáskában (mochila) hordják, amelyet vágtatás közben adnak tovább a következő lovasnak.

De ne hidd azt, hogy ma már nincs kihívás a lovas futárok számára!

1980 ban óriási homokvihar tombolt Holbrook közelében és a lovasok 2–3 méternél nem láttak messzebb. De elődeikhez méltón, így is végigmentek a szakaszon.

Volt, amikor agresszív kutyafalka támadta meg a futárt Reservation területén. Lova megbokrosodott, de sikerült visszanyernie a kontrollt, így végül tovább tudott menni.

2020-ban pedig Scottsdale előtt az egyik futár lova a város előtt teljesen kimerült és így leszállva a lóról, futva vitte el a mochilát a váltópontig, hogy tartani tudják az időt.

A Pony Express lovas futárainak eredeti esküje is fennmaradt szerencsére, így a mai futárok is ugyanígy esküsznek fel minden egyes esztendőben, hogy a történelmük e legendás pontja, örökre éljen és őrizze emlékét azoknak a bátor srácoknak, akik életüket kockáztatták közösségükért.

„Esküszöm, hogy soha nem fogok meginni semmilyen alkoholt, nem fogok káromkodni, nem fogok lopni, és becsülettel, hűséggel teljesítem a Pony Express minden kötelességét.”

Merted volna vállalni ezt a munkát?