Túléltem
Milyen érzés újjászületni? Természetesen más mint első alkalommal, hiszen erre a pillanatra mindig fogok emlékezni és legalább annyira érdemes megünnepelnem is, mint életem legelső pillanatát. Jó érzés mikor tudatosul bennünk, hogy van aki vigyáz ránk, van egy őrangyalunk, aki fogja kezünk a bajban, aki jól végzi dolgát, hogy még tovább mehessünk életünk ösvényein és ne kelljen végleg megállnunk.
Ez a nap, pontosan két esztendővel ezelőtt ilyen volt és elhozta nekem annak lehetőségét, hogy ha kaptam a jóistentől és az élettől egy újabb esélyt, akkor azzal még jobban éljek, mint az azt megelőző 53 évemben tettem.
Két esztendeje ilyenkor, az Appalachian Trail ösvényét jártam Virginia államban. 2019. március 19-án délután, hullafáradtan érkeztem Glasgowba, hogy megszálljak a Stanimal’s 328 Hostelben és tartsak egy pihenőnapot, feltöltsem készleteimet, megpróbáljam valahogy megreparálni a szentlélek tartotta hátizsákhevederemet és postára adjam a téli felszerelésem egy részét, hiszen már megérkezett a tavasz.
Ebben a hostelben is én voltam az év első thru hikere, a túraszezon első hírnöke, amit örömmel konstatáltak többen is a következő napon a kis településen.
Donna látta el a hostel felügyeletét. Nagyon kedves hölgy, aki mint később kiderült, előző szeptemberben veszítette el férjét. Megmutatott mindent, majd mielőtt magamra hagyott jelezte, hogy a szomszéd házban él és csak bátran ugorjak át, ha szükségem lenne valamire. Mondtam neki, hogy a következő napon egy úgynevezett Zero napot tartanék, hogy kicsit rendbe szedjem magam, mert éreztem már, hogy fejben is elfáradtam az elmúlt hetek során, hiszen már ötödik hete jártam magányosan Amerika vadonját, így csak fürdésre, evésre és alvásra vágytam.
Választottam magamnak egy ágyat, gyorsan szereztem kaját és miután kiderült, hogy van egy hatalmas kád is, így jó hosszú időre elmerültem benne. Majd behúzódtam a kanapé sarkába, a pokróc alá egy jó meleg tea társaságában és kiürítettem gondolataimat egy kis tévénézéssel. Nem hiányzik különben és otthon sincs kizárólag csak Netflix és a net a televíziómon, de most jólesett, csak úgy bámulni ki a fejemből.
Hamar elnyomott az álom és másnap is visszaaludtam kicsit, hiszen nem kellett indulnom sehova. Elmentem vásárolni, postára, hogy elküldjem San Diego-ba a hágóvasamat és egy felsőmet, hiszen a Pacific Crest Trail-re onnan fogok indulni, itt meg már nem fog kelleni, majd visszatértem a hostelbe, mert Donna szerzett valami bivalyerős cérnát, hogy megreparálja a zsákomat, hogy még a hátralevő egy hetet kihúzza velem, míg meg nem érkezik majd Kaliforniába, a PCT-re a garanciális cserezsákom.
Ekkor csörrent meg a telefonom és hívott édesanyám, hogy a pótapám, pótnagyapám, az egyik legjobb barátom, a 101 esztendős Bán Elemér, a Debreceni Csokonai Színház egykori operaénekese, kiváló karakterszínész örökre itt hagyott bennünket. Karácsonykor került kórházba, azonnal le is rohantam hozzá, de aztán indulásom előtt hazaengedték és nagyon bíztam benne, hogy felépül. Tudom, keveseknek ad az élet ilyen hosszú, tartalmas, egészségben és szellemi frissességben leélt életet, de ez abban a pillanatban határozottan nem vígasztalt meg és teljesen összeomlottam. Órákon át csak zokogtam…
Annyira fájt, annyira szétcsúsztam a hírtől, hogy azt éreztem nem bírok reggel továbbindulni és muszáj maradnom legalább még egy napot. Donna hihetetlenül megértő volt, hiszen neki sem tűnt még el a férje elvesztése miatt keletkezett lelki űr és mondta, ha társaságra vágynék és úgy jobb lenne, akkor nyugodtan menjek át hozzájuk. Nem éltem a lehetőséggel, mert egyrészről már hozzászoktam a magányhoz az erdő mélyén és jobban is esett most a csöndben elmélyedni és emlékezni Elemérre. Nekiálltam jógázni, lazítani és felejteni…
Március 21-én indultam el újra.
A shuttle driver kora reggel megérkezett értem, hogy visszavigyen az ösvényhez, de nem tudtunk elindulni, mert olyan felhőszakadásra ébredtem hajnalban, hogy a kisujjamat sem kívántam kidugni az ajtón. Elég vicces, hogy az időjárás előrejelzés csak éjszakára jósolt csapadékot és reggelre is csak szitáló esőt, ehhez képest dézsából ömlött és persze a hőmérséklet is szépen leesett.
Donna mondta, hogy nem indulhatunk el, mert a hatalmas eső miatt lezárták a hegyen az ösvény felé vezető utat és várnunk kell, így addig visszafeküdtem aludni egyet. Délben aztán szóltak, most már indulhatunk és a vészjeladóm időjárás jelentése is azt írta ki, hogy szitáló eső… Közben nem értettem mi változott, mert az eső ereje egy csöppet sem csillapodott, de a sofőr szólt, hogy az időjárás rádió (ott ilyen is van), azt mondta, az ösvénynél már rendben van minden és újra lehet menni. Így összekaptam a cuccomat, bedobtam a kocsiba, megköszöntem mindent Donnának és elindultunk.
Végig ömlött, még ahogy a hegyeken át mentünk akkor is. Nem mondom, hogy túl motivált voltam elindulni a szakadó, hideg esőben, de ez van, mára ezt dobta a gép. Megérkeztünk, felkaptam a zsákomat, felhúztam a kapucnimat elköszöntem sofőrömtől és bevetettem magam az Appalache-hegység rengetegébe.
Körülbelül 150-200 méter tengerszint feletti magasságról indultam egy mély völgyből, miután átkeltem egy mostanra tajtékos hullámokat verő áradó hegyi folyócskán, hogy elindulhassak a mai első 1600 méter magas hegyem megmászására. Folyt az egész hegyoldal, mintha egy patakban túráztam volna és csak a kis folyót követően találkoztam egy kifelé siető párral.
Szépen, egyenletes tempóban róttam a kilométereket felfelé a sziklás, meredek ösvényen. Azért a pihenés, a megfelelő minőségű étkezés, a nyújtás mindig érezteti áldásos hatását. Patakokban folyt a kabátomról az esővíz, így nyakamat behúzva haladtam egyre és egyre feljebb. Hirtelen három rommá ázott futó jött velem szemben lefelé és mintha egy őrültre néznének úgy mondták, hogy feljebb már hó esik. Most meg én néztem furán rájuk, mert innen ez még eléggé hihetetlennek tűnt. De aztán ahogy mentem feljebb, egyre hidegebb és egyre erősebb szél lett és szépen lassan a szakadó eső, szakadó hóra váltott.
Nem mondom, hogy örömmámorban úsztam, mert addigra rommá áztam már és ahogy leesett a hőmérséklet, éreztem, hogy kezd minden szépen rám fagyni. Az első ujjperceim teljesen elgémberedtek és fel kellett vegyek még egy kesztyűt, de olyan hideg szél lett, hogy egyszerűen azt éreztem, lefagynak az ujjaim.
Olyan mértékű hómennyiség hullt le rövid időn belül, amelyet én még az életben nem láttam és két óra múlva már a térdig érő szűz hóban próbáltam előrejutni. Egyre jobban fedte el az ösvény nyomait és egyre nehezebb volt a tájékozódás is. Mellette az erős szél pedig beborította a fák törzseit is, amely által a fehér jelzések is kezdtek láthatatlanná válni.
Pont ezen a szakaszon ráadásul jóval kevesebb jelzés is volt, de így, hogy az Appalachian Trail legendás “White Blaze” hófehér jelzését belepte a hó, nem kevés energiát kívánt, hogy megfejtsem, merre is kell menjek. Tudtam, hogy nem tévedhetek el, mert abból most nagyon nagy baj lehetne, de akármennyire is figyeltem, csak eltévedtem. Mégpedig kétszer is. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és annyira hullott a hó és fújt a szél, hogy gyorsan kellett cselekednem, mert elég gyorsan lepte be a nyomaimat. Eszembe jutott a “Vadon szava”, amikor főhősünk eltéved az erdőben és csak körbe, körbe ment… Tudtam, hogy nem kerülhetek olyan helyzetbe.
Irtózatosan fáztam már a rám fagyott ruhától, mert még a tempóm is belassult a nagy hó miatt, hiszen nem egyszerű térdig érő szűz hóban törni az utat. Ráadásul a süvítő jeges szél miatt annyira fájt már a kezem, az ujjaim, hogy néha felüvöltöttem fájdalmamban. Megmarkoltam a túrabotomat és megpróbáltam olyan tempóban menni, amennyire csak a hómennyiség engedte. Közben ki-be nyitogattam tenyeremet és ujjaimat tornáztattam, de nem éreztem semmi javulást. Az volt a baj, hogy csurom víz volt már mindkét kesztyűm és így a kezem olyan volt, mintha mélyhűtőben tartottam volna.
Egyre nagyobb lett a hó, egyre nehezebben tudtam haladni és ráadásul elég technikás terepen kellett egyre feljebb és feljebb jutnom. Persze a hágóvasat meg elküldtem egy napja San Diegoba, hiszen semmilyen előrejelzés sem írta, hogy még ilyen hó lesz március végén. Remek…
Egyszer csak rájöttem, hogy elveszítettem a helyes ösvényt. Ilyen hóviharban szinte képtelenség megtalálni a hófehér festett sávokat a fákon. Kerestem mindenfelé, de semmi. Tudtam, hogy nem vesztegethetem az időmet és ha állok, akkor csak kihűlök és még jobban átfagyok, így mozgásban kell maradjak. Eldöntöttem visszamegyek a nyomomon, amíg még látszik és amíg meg nem találom az utolsó jelet. De jó ideig semmi.
Vannak pillanatok, amikor eljutsz oda, hogy a pánik kezd eluralkodni rajtad, ez pedig a legrosszabb ami ilyenkor történhet veled. Le kellett nyugodnom, így megálltam egy vastagabb fánál, nekidőltem a szélvédett oldalának és elkezdtem a katonai képzésen tanult lélegző gyakorlatot csinálni. Nem kellett sokáig, csak míg kitisztultak gondolataim, levittem pulzusomat és már higgadt fejjel átgondolhattam a lehetőségeimet. Tudtam, hogy csak így van esélyem a túlélésre.
Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem merre lehet az ösvény, de ilyen viharban esélytelen volt GPS jelet találni. Azért emlékeztem az este átnézett fontosabb tereppontokra, de most ez se segített sokat a hófehér, vastag hópaplannal beterített sűrű erdőben. Gyorsan ettem és ittam, mert az elemekkel való küzdelem sokat kivett belőlem és ilyenkor nem is az evésen és iváson jár az eszünk, pedig ezek alapvetően fontosak a túléléshez, a felmelegedéshez, a kalóriapótláshoz, amire most végképp nagyon nagy szükségem volt. Kőkeményre fagytak a csokijaim, de a fene se bánta mint ahogy a jégkására fagyott vizemet sem. Nem ez a legjobb itóka egy hóviharban azért azt elárulom.
Addig csináltam a gyakorlataimat, amíg nem éreztem, hogy lenyugszom és kitisztulnak gondolataim, tudok reális döntéseket hozni. Elindultam még lejjebb és végül megtaláltam azt a jelet, amire emlékeztem, hogy korábban láttam. Na akkor gyerünk innen újra felfelé. Nem hinném, hogy van túrázó, aki szeret kétszer megmászni egy hegyet, de nem volt más választásom. Minden energiámat a mély hóban való előrejutás mellett arra fordítottam, hogy megfejthessem merre vezethet az ösvény. Néha ez még száraz időben sem könnyű, de olyankor azért a legtöbbször adja magát. De most egyformává váltak a fák, sziklák közötti távolságok és nem lehetett látni merre járhattak a korábban erre túrázók. Minden apró jel, letört ág, ésszerű nyomvonal életbevágóan fontossá vált.
Ha nem is gyorsan, de haladtam, azonban a kezem már borzalmasan fájt a hidegtől. Tudtam, hogy ez nem sok jót jelent. Nem tudom hiszel-e Istenben, de szokták mondani, hogy a zuhanó gépen nincs ateista. Nagy igazság, mint ahogy az is, hogy ilyen hóviharban sincs. Hívő ember vagyok és minden nap imádkoztam, most pedig folyamatosan. Valahogy elvonta a figyelmemet a fájdalomról. Egyszer csak az ösvény átbukott a hegy jobb oldalára és így a szélvédett oldalán haladhattam tovább. Reménykedtem benne, hogy lesz olyan szerencsém, hogy nem fogunk visszamenni, mert azonnal lehetett érezni azt a pár fok különbséget és szépen lassan az az őrjítő fájdalom is elviselhetőre csökkent.
Szerencsére maradtam a hegy jobb oldalán továbbra is, de ez nem jelentette azt, hogy a hó mennyisége kevesebb lett volna, de legalább a szélvihar nem ért úgy. Azonban újra eltévedtem. Egy sziklás kaptató jött és egyszer csak észrevettem, hogy hoppá, erre nem vezet semmilyen ösvény és valahol letévedtem róla. Gyerünk megint vissza. Most hamarabb megtaláltam a szó szerint cikk-cakkban haladó vonalvezetést és rájöttem, hogy miért mentem el jobbra egy élesen szinte visszaforduló balos helyett. De mindegy, a lényeg, hogy megtaláltam.
Ha képes vagy higgadt maradni, sokkal könnyebben veszed észre az apró jeleket, amelyek segítségedre lehetnek. Azonban az idő előrehaladtával sokkal nagyobb veszélyek leselkedtek rám. Ugyanis olyan hómennyiség zúdult rá rövid idő alatt az erdőre, amelynek súlyát már nem bírták el a bokrok és a fák. Teljesen összeborultak a bokrok az ösvényre és így egyre nehezebb volt azt is kitalálnom, hogy merre kell menjek. Emlékszel arra, amikor pár évvel ezelőtt le kellett zárni a Normafát, mert a jég súlya alatt sorra dőltek ki a fák és úgy nézett ki, mint egy katasztrófa sújtotta terület? Azt képzeld el ide, csak többszörösen!
Miután minden este alaposan felkészülök a következő napra tervezett etapból, így tudtam, hogy körülbelül 15 kilométerre van egy shelter és addig el kell jussak bármi történjen is és bármeddig is tartson. Ez az egyetlen esélyem a túlélésre. Persze ilyen ítéletidőben és ekkora hóban ez nem megy annyi idő alatt, mint száraz időben tudnám megtenni.
Sokszor már csak úgy tudtam haladni, hogy szó szerint kúszom kellett a bokrok alatt, mert másképp nem tudtam átjutni. Persze néha beakadt a zsákom, magamra ráztam az összes havat miközben próbáltam átjutni a bokrokon. De ez még mindig a könnyebb része volt a feladatnak, mert olyan lett az erdő, mintha háborúba kerültem volna. Miután már nem bírták az egyre nagyobb súlyt órákon át tartani a faágak, elkezdtek letörni, leszakadni és kidőlni. Olyan hangja lett az erdőnek, mintha megállás nélkül robbantottak volna mellettem. Azért imádkoztam, hogy rám ne dőljön egy fa, vagy szakadjon egy hatalmas ág. Rémisztő volt hallani és látni az előttem, vagy mögöttem kidőlő faóriásokat, a hatalmas leszakadó ágakat.
Fogalmam sem volt mennyire lehetek még, de annyira igyekeztem, amennyire csak bírtam. Persze a hóban kúszástól a kezem megint rommá fagyott és újra elkezdett nagyon fájni, de már csak egyetlen egy dolog hajtott előre, csak egy dolog lebegett a szemem előtt, a shelter képe. El kell érjem, el kell érjem, el fogom érni, bírnom kell még egy kicsit!
Nem tudom leírni azt az érzést, amikor végre megpillantottam az apró fából készült menedékhelyet. Utolsó erőmmel átgázoltam még a szűz havon és szinte beájultam a padlójára. Egy szakállas srác, Rick, egy volt tengerészgyalogos mászott ki gyorsan a hálózsákjából, hogy segítsen. Ő már korábban bemenekült ide és már jobb állapotban volt mint én. Nem is tudom mit csináltam volna nélküle, annyira közel kerültem a hipotermiához. Olyan szinten fagytak el az ujjaim, hogy nem tudtam levenni a hátizsákomat se. Képtelen voltam ugyanis a csatot összenyomni a derék- és a mellhevedereken. Rick segített és gyorsan elkezdett vizet forralni nekem, hogy mielőbb valami forró italt diktálhasson belém.
Ahogy javult a kezem állapota, gyorsan elmentem még a patakhoz vizet szűrni, hogy legyen mit inni és a meleg ételhez is legyen elegendő. A patak szerencsére a shelter mögött folyt, úgy ötven méterre, bár nem esett jól a jéghideg vízbe nyúlni, de közben azt is tudtam, hogy ez segít is neki. Gyorsan visszamentem, kiszedtem a rengeteg havat a hátizsákom zsebeiből, ami a kúszások alatt került bele és elkészítettem a fekhelyemet a shelter sarkában. (A shelter olyasmi, mint egy buszmegálló, azaz csak három oldala van és benne térdmagasságban egy fa platform.)
Azonnal levettem a vizes cuccomat és fel a szárazat és rá mindent, amim csak volt. Három zokni, pulcsi, merino loft mellény, down dzseki, kapucnik, be a hálózsákomba és egy forró csoki a kézbe. Ilyenkor a kis piros down lábkamáslimat is felveszem, majd úgy bújok be a zsákomba, hogy a fejemet is teljesen betakarom, hogy minél gyorsabban melegedjen át a zsák és én is. A fejünket mindig fontos melegen tartani!
Órákon át tartott, mire kezdtem jobban lenni és a remegésem is kezdett csökkenni. A lábujjaim szintén nagyon fáztak és a kezem is, mert a kesztyűim mind csurom vizesek voltak már. Rick sem volt a legjobb formájában, így mindketten arra figyeltünk, hogy együnk, igyunk, melegedjünk át és próbáljunk kicsit aludni. Aztán pont egyszerre ébredtünk fel és elkezdtünk beszélgetni. Ekkor tudtam meg, hogy Afganisztánt és Irakot is megjárt tengerészgyalogos veterán és ő is a PTSD leküzdése miatt indult útnak. Jó időt választottunk… Nesze neked, küzdj a stressz szindróma ellen a túlélésért folytatott stresszel…
Közben persze a fák kidőlésével és az ágak leszakadásával járó hangrobbanások nem maradtak abba, sőt, ahogy jött az este, esett még lejjebb a hőmérséklet, elállt a hó, úgy lett a csöndben még félelmetesebb az időnként hatalmas robajjal kidőlő fák hangja. Tudtuk, hogy ez itt csak vészmegoldás számunkra és ha nem akarunk még nagyobb bajba kerülni, akkor hajnalban, ahogy tudunk lépnünk kell és eljutnunk valami útig, hogy kimenekülhessünk a trailről. Mindketten szorosan a shelter jobb és bal sarkához húzódtunk, mert ezek a részek voltak a legerősebbek, ha ránk dőlne egy fa.
Azonban semmilyen térerő nem volt egyikünk telefonján sem, így esélytelen volt segítséget hívnunk. Az éjszaka folyamán az offline is működő applikációmból kiírtam az összes shuttle driver számát, aki az államban elérhető távolságban élt és vártam a reggelt. Olyan hideg lett, hogy még az életmentő bivyzsákomat is használnom kellett, pedig azt idáig még csak egyszer kellett elővegyem. Mindig mondom, hogy lehet legénykedni, hogy ultrakönnyű thru hiker vagy, csak ilyenkor, amikor már késő derül ki, hogy megérte e azt a 200 grammot kiraknod…
Nem mondom, hogy jól aludtam és végül a füldugómat is betettem, hogy ne halljam a fák robbanásait és gondoltam inkább ne halljam azt sem amikor pont a sheltert zúzza majd apróra, valamelyik körülötte álló faóriás. De szerencsére eljött a reggel és örömmel nyugtáztuk Rickkel, hogy az éjszakát is túléltük. Miután mindenünk csurom víz volt, a szél is befútta a havat, így a shelter sík jég volt reggelre. Se baj, de élünk. Megnéztem, hátha találok valami kis térerőt, de sajnos továbbra se volt semmi, viszont a hóvihar elállt és a semmire sem hasonlító, hólepte erdő csöndje járta át a vadont. Vagyis csak járta volna, mert a brutális hideg miatt a hóból vastag jég lett a fákon a fák kidőlése és az ágak leszakadása, továbbra is folytatódott.
Kérdeztem Rickket, mi a terve, elindulunk-e, de azt mondta, hogy inkább még vár itt, mert még mindig ez a legbiztonságosabb pont a környéken. Én viszont nem akartam kockáztatni, hogy az apró menedéket velünk együtt zúzza porrá egy fa, így összepakoltam és felvettem a jéghideg, vizes cuccomat. Istenem, tényleg nincs számomra ennél rémisztőbb pillanat már hat hete, hogy minden reggel vissza kell vegyem a jégverem, csuromvizes ruhámat. Elköszöntem tőle, megköszöntem neki a tegnapi segítségét mikor megérkeztem, majd elindultam.
Hálás voltam neki, mert nem tudom mi lett volna nélküle…
Bekapcsoltam a telefonomat és elindultam, várva, hogy ha térerőt talál, akkor úgyis elkezd majd pittyegni. Alig hagytam el azonban a sheltert, valami nagyon furára és ijesztőre leltem. Egy lábnyomra. Úgy éreztem magam hirtelen, mint amikor Robinson fedezte fel a vizes fövenyen a kannibálok lábnyomát. Ez honnan, kitől és főleg, mikor került ide? Amikor tegnap megérkeztem szűz hó volt és még Rick lábnyomait is ellepte már a szakadó hó.
Bevezetett szinte a shelterig, majd visszafordult és a szűz hóban vezetett arra, amerre nekem kellett mennem. Nagyon ijesztő az ilyen, hiszen egy hatalmas hóviharban, vagy azért jössz a shelterhez mint mi tettük, azaz hogy túlélj, de akkor miért állt meg végül? Vagy valami rossz szándék vezette, csak lehet, hogy meglátta, hogy ketten vagyunk és így nem mert kockáztatni… Nem tudom, de rémisztő érzés volt tudni, hogy valaki ott állt, miközben mi aludtunk és nem vettük észre annyira ki voltunk merülve, pedig minden apró zajra felriadtam máskor.
Végre megszólalt a telefonom és azonnal megálltam telefonálni. Sorra hívtam a sofőröket, de senki sem vállalta, hogy kimentsen. Kiderült ugyanis, hogy annyira váratlan hóvihar csapott le az államra, hogy még az időjáráselőrejelzések sem prognosztizálták. Említettem, hogy még a vészjeladóm profi időjáráselőrejelzése sem mutatott semmi változást. Egyedül az órámon volt viharriasztás, de mióta megvan ez volt az első alkalom, hogy jelzett és azt hittem az éppen ömlő eső miatt sípol. Ma már tudom, hogy nem és körülbelül 6-9 órám lett volna meglépni a vihar elől, miután jelzett nekem.
Mindenki azt mondta, hogy sorry Steve, de összeomlott a közlekedés, az összes út le van zárva, egyszerűen nem tudjuk megközelíteni sem a helyet, hogy segítsünk. Ráadásul térerő is szó szerint egyetlen ponton volt csak, így még csak lépni sem tudtam se jobbra, se balra, ha beszélni akartam. Végül másfél óra autóútnyira találtam egy volt rendőrt, Geryt, aki bevállalta a lehetetlent és keresett egy olyan pontot, ahol volt az útlezárás és amit nekem is volt esélyem elérni. Így megbeszéltük mennyi időt ad nekem és hol találkozunk, majd nekiindultam a kimenekülésnek.
Ez sem volt egyszerűbb, mint tegnap, de óriási erőt adott, hogy tudtam el kell érjem a megbeszélt pontot, mert ott fog várni. Azt már tudtam, hogy a hegy lábánál nincs hó, no de azt elérni végképp esélytelen volt, annyira messze volt tőlem. Hihetetlenül le tudja meríteni az ember fizikai és mentális energiáit egy ilyen hosszú órákon át tartó vészhelyzetben való lézer éles fókusz. Minden idegszálam ugyanis a feladat megoldására irányul és teljesen kiszívja minden erőmet. Ráadásul ott volt előttem az ismeretlen lábnyoma és naná, hogy nem szerettem volna, valami pszichopata sorozatgyilkos karjaiba rohanni, így még állandóan arra is figyeltem, hogy lehetőleg halkan haladjak. Mondjuk most sokat segített, hogy már nem esett a hó és a szél sem fújt, és tudtam a nyomaiba lépni, de ebből azt is tudtam, hogy nagyjából akkora lehet mint én és férfi. De hogy miképpen került oda, mit akart az éjszaka során, vagy hajnalban, az máig rejtély előttem.
Szerencsére nem találkoztam vele, ahogy egyre lejjebb értem, úgy csökkent a hó mennyisége is és végül pont ott értem ki az erdőből, ahol az útlezárás valóban volt. Állt ott egy hatalmas szikla. Lesöpörtem róla a havat és ráültem, hogy kifújjam magam a többórás erőltetett menetet követően. Gyorsan felhívtam édesanyámat, hogy megvagyok, ne aggódjon és rá öt percre Gery is megérkezett. Igazi, sármos, erős, hatvanas férfi. Sugárzott belőle, hogy jó ember és hogy valóban az egész élete az emberek szolgálatáról a segítségnyújtásról szólt.
Hálás vagyok a jóistennek, Ricknek és Gerynek, hogy túléltem ezt a két napot és a hóvihart. Gery elvitt az első hostelbe, amelyet egy zsémbes tanárnő üzemeltetett egy kisváros szélén. Híre már megelőzte. Velem is zsémbesen kezdte (szintén én voltam nála az esztendő első thru hikere), de aztán ahogy elkezdtünk beszélgetni teljesen kinyílt és sokat segített. Másnap reggel visszavitt a trailhez, de még este felajánlotta, hogy csak azt vigyem magammal, ami az életben maradáshoz a legfontosabb és elviszi nekem autóval a barátaihoz, ha bevállalom, hogy elmegyek addig, azaz 53 kilométerre.
Tudtam, hogy jó időben ez nem gond nekem, de így a nyakig hóban, azért ez kemény lesz, de cuccok nélkül bevállaltam, előző nap így is sok kilométert vesztettem. Tíz kilométert küzdöttem a hatalmas hóban, de aztán a Rattlesnake Point-nál a jóisten megkönyörült rajtam, ugyanis itt értem el a Skyline drive-ot, ami egy 28 kilométer hosszú panoráma autóút, de amit a hatalmas hó miatt lezártak a forgalom elől, viszont járt előttem hókotró rajta. Régen ez volt az Appalachian Trail nyomvonala, de átadták az autósoknak és ma már az ösvény mellette vezet az erdőben. Így a távolság ugyanaz, viszont ezen a szakaszon van 72 db kilátópont, amit az erdőből viszont nem lehet látni (nem is értem ezt a cserét az összes AT thru hikerrel együtt), viszont így az összeset végignéztem és meseszép volt a kilátás, nem beszélve arról, hogy őz- és szarvas csapatokkal volt tele az út, így egy igazi élményekkel teli, bár fárasztó napot követően értem el a következő szállásomat. Az utolsó 17 kilométer már lefelé vezetett és a hó is szépen eltűnt, ahogy ereszkedtem lefelé, így emberi időben tudtam lenyomni végül a napi nem kis penzumot és este a tanárnő is elhozta a maradék cuccomat.
Életem talán legnehezebb pillanata volt ez a nap és nem véletlenül fogok rá mindig emlékezni, megünnepelni és hálát adni azoknak, akik segítettek abban, hogy ma itt lehetek és elmesélhettem nektek.
Ha havas, hideg környezetbe indulsz túrázni, akkor ez a bejegyzés neked szól: